CONTACTUS NOMINALIS

időszakosan megjelenő

online tudományos folyóirat

Kiadó:

Brenner János Hittudományi Főiskola

Főszerkesztő:

Dr. Maróti Gábor

Kapcsolat: [email protected]

HU ISSN 3003 - 9819

Pődör Lea – Maróti Gábor

A liminalitás tartós és átmeneti állapotának kérdése Tamásinál, összefüggésben a közösségre és egzisztencialitásra vonatkozó belső fogalmakkal [1]

Az Ábel a rengetegben című regény beavatási narratívaként is értelmezhető, amelyben a főhős liminális térbe kerül, ahol korábbi identitása felfüggesztődik, és új tapasztalatokon keresztül formálódik át. A visszatérés azonban nem jelent teljes reintegrációt: a közösségi rend repedései láthatóvá válnak, és a korábban közös identitásnyelvként funkcionáló rítus már nem képes maradéktalanul betölteni integráló funkcióját. Tamási drámai műveiben – különösen az Énekes madár-ban – a ritualitás közösségi normarendszerként működik. A konfliktusok abból fakadnak, hogy e normák már nem képesek kezelni az egyéni érzelmeket és vágyakat. A rítus kettős funkciót tölt be: egyszerre biztosít rendet és fojtja el az egyéni szabadságot.
A liminalitás fogalma Arnold van Gennep (1873-1957) etnográfus átmeneti rítusokról szóló klasszikus munkájából ered, amely az átmeneteket három szakaszra bontja: elkülönülés, liminalitás és reintegráció.[2] A liminális fázis sajátossága, hogy az egyén vagy közösség ideiglenesen kívül kerül a megszokott társadalmi struktúrán, miközben új státusza még nem rögzült.² Ez az állapot bizonytalansággal, normafelfüggesztéssel és fokozott érzelmi-intenzív tapasztalattal jár.[3] A liminalitás így nem átmeneti állapot, hanem tartós feszültségként jelenik meg. Tamási Áron életművében a liminalitás nem programatikus elv, hanem ábrázolt kulturális és egzisztenciális tapasztalat. Művei olyan közösségeket jelenítenek meg, amelyek a hagyományos rend és a modern világ közötti átmenetben rekedtek meg. A rítus itt nem radikálisan hiányzó elem, hanem meggyengült, töredezett struktúra. Alapvető jelenség, hogy e rituális struktúrák elveszítik stabilitásukat. A műalkotás – különösen a színház és az epikus próza – így maga válik a liminalitás terévé, ahol az átmenet tapasztalata már nem társadalmi gyakorlatként, hanem esztétikai eseményként jelenik meg. Tamási világában a rítus nem tűnik el teljesen, hanem kulturálisan közvetített formában marad fenn. A nyelv, a humor és a mitikus elemek mind a közösségi tapasztalat fenntartását szolgálják, még akkor is, ha annak normatív ereje meggyengült.
1.      Az irodalomi modernitásban megnyilvánuló ritualitás elmélete (a modernitás „rítusvesztése”)
A 20. századi irodalom- és drámaelmélet egyik alapvető kérdése, hogy miként reagál a művészet a modernitás által felszámolt közösségi tapasztalatokra. A tradicionális társadalmakban az egyéni és kollektív identitás stabilizálását nagyrészt olyan rituális struktúrák biztosították, amelyek az életfordulókhoz és krízisekhez kapcsolódtak: születéshez, felnövéshez, házassághoz, halálhoz, illetve a közösségi rend újrarendezéséhez. Ezek a rítusok nem pusztán szimbolikus jelentőséggel bírtak, hanem normatív funkciót is elláttak: értelmezték és szabályozták az átmeneteket. A modernitás folyamata azonban e rituális struktúrákat fokozatosan erodálta. Az átmenetek elveszítették közösségi kereteiket, ami az egyéni identitás fragmentálódásához és a közösségi rend bizonytalanná válásához vezetett. A modern művészet számos irányzata erre a válságtapasztalatra reflektál, amikor az átmenet, a határhelyzet és a ritualitás kérdését állítja középpontba.
2.      A liminalitás ontológiája és a rítus programja Antonin Artaud színházelméleti gondolkodásában
Artaud számára a liminalitás nem tematika, hanem a színházi esemény létfeltétele. A nézőnek ki kell lépnie megszokott értelmezési kereteiből, és testi-lelki értelemben is átmeneti állapotba kell kerülnie. Ennek érdekében Artaud felszámolja a drámai szöveg primátusát, és a testet, a hangot, a gesztust, valamint a teret állítja előtérbe. A színház nem jelentéseket közvetít, hanem eseménnyé válik, amelynek hatása nem kognitív, hanem affektív és fizikai. A Színház és a pestis című esszében Artaud a színház hatását járványszerű folyamatként írja le.[4] A pestis metaforája arra utal, hogy a színház krízist idéz elő: felszínre hozza a közösség elfojtott konfliktusait, és kényszeríti a társadalmat saját válságainak felismerésére. A ritualitás itt nem harmonizáló, hanem destruktív és leleplező funkciót tölt be. Artaud rítusa nem a rend megerősítését, hanem annak radikális megkérdőjelezését szolgálja. Színházelméleti gondolkodásának középpontjában a nyugati reprezentációs színház radikális kritikája áll. Artaud szerint a modern színház elvesztette kapcsolatát azokkal az ősi, rituális erőkkel, amelyek képesek lennének a közösségi tapasztalat megrendítésére és átalakítására. A kegyetlen színház koncepciója nem pusztán esztétikai irányzat, hanem ontológiai követelmény: a színház csak akkor töltheti be funkcióját, ha képes liminális tapasztalatot létrehozni.⁴
3.      Logikai szintézis a két elmélet és a problémákra kódolt válaszok között
A modernitás rítusvesztése mindkét alkotót foglalkoztatja, de érthető történeti és világnézeti okokból más válaszokat adnak a kérdésre. Artaud radikálisan újra kívánja teremteni a rítust a színházban, még akkor is, ha ez a modern befogadás határainak átlépésével jár. Tamási ezzel szemben a rítus törékenységét és részleges kudarcát ábrázolja, anélkül hogy annak teljes felszámolására törekedne. Közös azonban bennük, hogy a művészetet küszöbhelyzetként értelmezik. Artaudnál a liminalitás performatív esemény, amely a nézőt testi-lelki átalakulásra kényszeríti. Tamásinál a liminalitás narratív tapasztalat, amely az egyéni és közösségi identitás bizonytalanságát teszi láthatóvá. A két megközelítés együtt olvasva a modern drámai és irodalmi gondolkodás egyik alapvető dilemmáját világítja meg: miként lehet közösségi tapasztalatot létrehozni ott, ahol a rítus feltételei meggyengültek vagy megszűntek.
4.      A választott egyedüllét pszichológiája Tamási Áron rítusvesztési narratívájában
Tamási Áron életművében az egyedüllét és a magány elkülönülő, jelentéstartalmukban egyeztethető, de nem egyirányú tapasztalatok. Az egyedüllét a személyiségépítés és az erkölcsi rend gyakorlásának tere lehet, míg a magány az értelmi és érzelmi kapcsolódás megszakadását jelenti. A tartós magány pedig nem marad meg az egyén szintjén: fokozatosan aláássa a rituális formákat, amelyek a közösségi élet jelentését biztosítanák. Tamási művei így nemcsak irodalmi, hanem társadalomlélektani értelemben is érzékeny diagnózist adnak a modern közösségek törékenységéről. Alaptézisem szerint Tamási világában az egyedüllét és a magány nem szinonim fogalmak. Az egyedüllét gyakran választott vagy elfogadott állapot, amelyhez cél, munka és normatív keret kapcsolódik; a magány ezzel szemben akkor alakul ki, amikor az egyén elveszíti a kapcsolódás értelmi és érzelmi struktúráit. Ez a különbség nemcsak pszichológiai, hanem közösségi és rituális következményekkel is jár: a tartós magány Tamásinál fokozatosan az egyéni és kollektív rítusok kiüresedéséhez vezet.
Tamási Áron életművének egyik visszatérő kérdése az egyén és a közösség viszonya. Prózai és drámai szövegeiben újra és újra olyan szereplőkkel találkozunk, akik valamilyen értelemben „külön vannak”: térben elkülönülnek, erkölcsi vagy gondolkodásbeli értelemben eltérnek, illetve olyan élethelyzetbe kerülnek, amelyben a közösségi kapcsolódás megszakad vagy meggyengül. E tapasztalat azonban Tamásinál nem egynemű. Az elkülönülés egyes esetekben az önépítés, a felelősségvállalás és a belső rend kialakításának feltétele, máskor viszont egzisztenciális hiányként, fájdalmas magányként jelenik meg. Az Ábel a rengetegben narratív kiindulópontja az egyedüllét. Ábel a Hargitán, az erdőben él, fizikailag elszakítva a falusi közösségtől. Ez az elkülönülés azonban kezdetben nem hiányként jelenik meg, hanem feladatként: az erdei munka, a felelősség, az elszámolás rendje mind strukturálják a mindennapokat. Az egyedüllét itt funkcionális állapot, amelyben az egyén képes belső rendet kialakítani. A regény több pontján is hangsúlyossá válik, hogy Ábel számára az elkülönülés nem jelent automatikus elszakadást a világtól. A munkarend, a kötelességtudat és a gyakorlati cselekvés fenntartja a kapcsolatot egy tágabb erkölcsi renddel. A narrátor nyelve is ezt a kontrollt tükrözi: az egyes szám első személyű elbeszélés aktív igékre, döntésekre és vállalásokra épül. Az egyedüllét tehát nem passzív állapot, hanem önfegyelmi gyakorlat, amely az identitás megerősítését szolgálja. Pszichológiai értelemben ez a helyzet megfeleltethető a választott egyedüllét fogalmával, amely nem jár feltétlenül negatív érzelmi következményekkel. A szakirodalom egyértelműen különbséget tesz az objektív izoláció és az észlelt kapcsolathiány között: az előbbi önmagában nem káros, amennyiben az egyén képes jelentést és célt rendelni hozzá.[5] Tamási Ábel-alakja pontosan ezt a jelentésképző képességet demonstrálja. A magány Tamásinál nem kizárólag az elszigetelt térhez kötődik. Az Énekes madár világában a szereplők sűrű közösségi térben élnek, mégis megjelenik a magány tapasztalata, amely nem fizikai elkülönülés, hanem társas pozícióvesztés: az egyén jelen van a közösségben, de kiesik az elismerés és a bizalom hálójából. A dráma konfliktusai részben abból fakadnak, hogy a közösségi normák — a házasság, az udvarlás, a „mit szólnak” rendje — szigorúan szabályozzák az egyéni mozgásteret. Amikor a közösségi tekintet kirekesztővé válik, az egyén magánya erősebb lehet, mint a fizikai elszigeteltség. A darab így azt mutatja meg, hogy a magány szociális konstrukcióként is létrejöhet: a közösség aktív szereplője a magány előállításának.
Az egyedüllét azonban nem marad változatlan minőségű. A regény (Ábel) bizonyos pontjain a főhős tapasztalata átbillen, és a fizikai elkülönülés egzisztenciális magánnyá alakul. Ennek kulcshelye az a szövegrész, amelyben az elbeszélő az „egyedül maradtam a világon” élményét fogalmazza meg. Itt már nem csupán térbeli elszigeteltségről van szó, hanem arról, hogy a kapcsolódás értelmi keretei felbomlanak. A magány Tamásinál nyelvileg is elkülönül az egyedülléttől. Míg az utóbbi leíró, gyakorlati nyelven jelenik meg, addig a magány affektív túltelítettséggel, metaforikus környezetleírással társul: a ház, az égbolt, a táj az elhagyatottság kivetülésévé válik. Ez a váltás arra utal, hogy a magány nem pusztán helyzet, hanem világérzékelési mód. A modern pszichológiai megközelítések szerint a magány alapvetően az észlelt kapcsolathiány élménye, amely akkor alakul ki, amikor az egyén úgy érzi, hogy nincs kivel megosztania tapasztalatait vagy érzelmeit.[6] Ez a meghatározás jól illeszkedik Tamási szövegéhez: Ábel magánya nem attól válik elviselhetetlenné, hogy nincs mellette senki, hanem attól, hogy megszűnik az a belső bizonyosság, miszerint valahová tartozik.
Szociológiai és csoportlélektani megközelítések szerint a rítusok[7] alapvető funkciója a közösségi kohézió fenntartása és az érzelmi hangolás összehangolása. (Durkheim értelmezésében, vö. Les formes élémentaires de la vie religieuse).[8] Tamási műveiben a rítus gyakran „kicsiben” jelenik meg: közös étkezés, halottak napi szokások, udvarlási formák, nyelvi formulák. Ezek a mindennapi rítusok tartják fenn azt a közösségi valóságot, amelyben az egyén elhelyezheti önmagát. Az egyéni szinten megélt magány fokozatosan vezet a rituális részvétel csökkenéséhez. A folyamat több lépésben írható le. Először kapcsolati törés vagy veszteség következik be, amely az észlelt izoláció élményét hozza létre. Ezt gyakran bizalmi visszahúzódás követi: az egyén kevesebbet kezdeményez, kevésbé vesz részt a közösségi formákban.[9] Tamási hőseinél ez a kivonódás nem mindig látványos, de következetes. Ábel magányos szakaszaiban például háttérbe szorulnak azok a rituális mozzanatok, amelyek korábban jelentést adtak a tapasztalatnak. A rítus hiányában a veszteség „nyers” marad, nem épül be értelmezett narratívába. Ez a jelentésvesztés a magány egyik legsúlyosabb következménye.
Közösségi szinten a magány nem pusztán egyéni élmény, hanem strukturális tünet. Ha egyre több egyén vonódik ki a közösségi részvételből, a rítusok elveszítik érzelmi energiájukat. A csoportlélektani kutatások szerint a rituális hatás kulcsa a közös figyelem és az érzelmi szinkronizáció; ha ezek megszűnnek, a rítus puszta formalitássá válik.[10] Tamási drámai világa ezt a folyamatot kicsinyített formában mutatja meg. Az Énekes madár közössége látszólag fenntartja a hagyományos formákat, ám azok egyre kevésbé képesek valódi integrációra. A magány így nemcsak következménye, hanem oka is a rítusvesztésnek: a kivonódó egyének és a kiüresedő szokásrend hatásai kölcsönösen erősítik egymást.

---

[1] A tanulmány azt vizsgálja, hogy Antonin Artaud és Tamási Áron életművében miként jelenik meg a liminalitás és a ritualitás fogalma, valamint hogy e két szerző milyen eltérő, ugyanakkor egymással termékeny elméleti (vagy feltételezett) „párbeszédbe” állítható válaszokat ad a modernitás rítusvesztésére.
[2] vö: Vargyas Zoltán (ford.) ’Átmeneti rítusok’, in. Kultúrák keresztútján, MTA NKI–L'Harmattan– PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, Bp.–Pécs, 2007. (alapmű: Gennep, A., The Rites of Passage, 1909. University of Chicago Press, - 1960.)
[3] Victor Turner (1920-1983) továbbfejlesztette ezt a modellt, hangsúlyozva a liminalitás ambivalens jellegét. Értelmezésében a liminális állapot egyszerre hordoz veszélyt és kreatív potenciált: a rend ideiglenes felfüggesztése lehetőséget teremt új jelentések és közösségi formák kialakulására. A ritualitás ebben az összefüggésben olyan strukturált cselekvéssor, amely az átmenetet értelmezi, szabályozza és közösségileg legitimálja. vö. http://www.communicatio.hu/doktoriprogramok/kommunikacio/belso/bevhumankomm/20072/lektoralasok/kerirturnervhoz.htm
[4] vö. Finter, H.,  Antonin Artaud és a Lehetetlen Színház. A Kegyetlenség Színházának öröksége. Theatron, ISSN 1418-9941. 2007. 6 (3-4). 93-109.
[5] vö. Cacioppo, J. T. – Patrick, W., Loneliness, New York, 2008. 3–28.
[6] vö. Baumeister, R. F. – Leary, M. R., The need to belong, in. Psychological Bulletin, 1995-117(3), 497–529. 511.
[7] A tanulmányban rítusnak tekintek minden olyan ismétlődő, közösségi formát — ünnepet, szokást, beszédhelyzetet, együtt végzett cselekvést —, amely az elemzés alá vont művekben jelentést és rendet biztosít az egyéni tapasztalat számára.
[8] Durkheim, E., Les formes élémentaire de la vie religieuse, le système totémique en Australie, Paris, 1912. 58.
[9] Holt-Lunstad J., Smith T., Baker M., Harris T, Stephenson D., Loneliness and social isolation as risk factors for mortality: a meta-analytic review., Perspect Psychol Sci., 2015 Mar; 10(2):227-37. doi: 10.1177/1745691614568352. PMID: 25910392.
[10] Collins, R., Interaction Ritual Chains, Princeton Studies in Cultural Sociology, ISBN: 9780691123899. Princeton, 2004. 96.