CONTACTUS NOMINALIS

időszakosan megjelenő
online tudományos folyóirat
Kiadó:
Brenner János Hittudományi Főiskola
Főszerkesztő:
Dr. Maróti Gábor
HU ISSN 3003 - 9819


2026/ 1. szám

***

Végerbauer Richárd 


Az iskolák és a Biblia kialakulása az ókori Izraleben


André Lemaire Les écoles et la formation de la Bible dans l’ancien Israël [1] című tanulmánya a 20. század második felének kritikai bibliakutatásába illeszkedik. A redakciókritika és a hagyománytörténeti iskola után a hangsúly a szövegek mögött álló társadalmi és intézményi háttérre helyeződött. A könyv az alábbi irányzatok metszéspontján áll: redakciókritika,  scribális kultúrakutatás, epigráfia és régészet integrálása a bibliatudományba és az ókori Közel-Kelet komparatív vizsgálata.
Lemaire alapállítása az, hogy a bibliai szövegek jelentős része intézményes keretek között működő írástudói körök munkájának eredménye. Ez a tétel három fő pilléren nyugszik: epigráfiai bizonyítékokon, biblikus szövegek belső bizonyítékain és a Közel-keleti párhuzamok megfogalmazásán. A szerző szerint már a monarchia korában (különösen Dávid és Salamon idején) léteztek írnokképző központok. Az izraelita oktatási és írnoki gyakorlatot mezopotámiai és egyiptomi mintákkal veti össze. André Lemaire érvelése szerint mindezek  strukturált írnoki apparátust feltételeztek és rendszeres oktatási háttér nélkül nem lehettek volna fenntarthatók. A mű egyik legvitatottabb pontja az „iskola” terminus használata. A szerzőnél  négy jelentése létezett: formális intézmény épülettel és tantervvel, udvari írnokok köre, teológiai hagyományközösség és szerkesztői irányzat. Lemaire nem mindig különíti el ezeket egyértelműen, ami módszertani bizonytalanságot okoz. Ez a probléma később a scribális kultúra kutatásában is központi kérdéssé vált.
Lemaire művének módszertani erőssége az  interdiszciplinaritás, Lemaire ötvözi a régészetet, filológiát és történeti kritikát. Ez a módszer különösen meggyőző az epigráfiai adatok elemzésénél. Az epigráfia bevonása, a társadalomtörténeti érzékenység és a  bibliai szöveg keletkezésének konkretizálása is hozzájárul ahhoz, hogy a biblia keletkezését nem csupán teológiai, hanem társadalomtörténeti folyamatként értelmezi. Gyengeségének tekinthetjük az analógia túlságos használatát, az „iskola” terminus inflálódását, az írásbeliség mértékének implicit maximalizálását, a  régészeti adatok és teológiai modellek közti ugrásokat. Az iskola fogalmát bizonytalanul értelmezhetjük, nem mindig világos, hogy formális intézményről, udvari írnokkörről vagy lazább hagyományközösségről van szó.
Lemaire kutatása hozzájárult ahhoz, hogy:a Biblia keletkezését napjainkban ne pusztán teológiai, hanem társadalmi-intézményi folyamatként vizsgálják, a scribális elit kérdése központi téma legyen, az epigráfia alapvető forrássá váljon a biblikus történeti rekonstrukcióban. A mai kutatás óvatosabb az intézményes „iskolák” feltételezésével, nagyobb hangsúlyt helyez a fokozatos textualizációra és differenciáltabb modelleket alkalmaz (udvari, templomi, diaszpóra-környezet).
Összegezve Lemaire kutatását ez a munkája nem döntő bizonyíték az izraelita írnokiskolák létezésére, de döntő lépés volt a kérdés komoly tudományos megfogalmazásában. A mű inkább heurisztikus modell, mint végleges történeti rekonstrukció. Értéke abban áll, hogy konkrét történeti aktorokat tételez a szöveg mögött, módszertanilag nyit a társadalomtörténet felé és elmozdítja a kutatást az absztrakt irodalomkritikától az intézménytörténet irányába.
Fordítás
„Léteztek-e iskolák az ókori Izraelben? Hogyan jöttek létre és hogyan fejlődtek? Vajon milyen tantárgyakat tanítottak? Volt-e kapcsolat az iskolai oktatás és néhány bibliai szöveg között? Miért és ki kanonizáltatta a bibliai szövegeket, hogy az a hivatalos szöveggyűjtemény létrejöhessen, melyet Bibliának nevezünk? Mindezidáig ezek a konkrét kérdések csak kevésbé keltették fel a bibliaértelmezők és az ókori Izrael kutatóinak figyelmét, és amikor felvetették ezeket a kérdéseket, elég bizonytalan választ adtak rájuk, sőt ellentmondásosat. Ebben a tanulmányban ezeket a nehéz és kényes problémákat szeretnénk újból körbejárni és tanulmányozni, mivel most már lehetségesnek tartjuk újfajta módon történő megközelítésüket. Ugyanis a legutóbbi, különböző epigrafikus felfedezések, különösképpen Kuntilat-Ajrud feliratainak felfedezése felszínre hoztak egy viszonylag új irodalmi műfajt a paleo-héber epigráfiában: az iskolai feladatok műfaját. Ezek a felfedezések felélesztik az ókori izraeli iskolák működésének és létezésének problémakörét, ami arra kényszerít, hogy újravizsgáljuk azokat a bibliai adatokat, melyek utalnak vagy egyszerűen céloznak erre az izraelita királykori intézményre. Ha végigkövetik ezt a kutatást, a többi ókori közel-keleti ország párhuzamos intézményeinek ismeretében eljutunk az írásos kultúra átadásához, tényleges körülményeinek problematikájához az ókori Izraelben, továbbá a bibliai szövegek egyszerű működésének, valamint a Biblia kialakulásának általánosabb problémájának tanulmányozásához, tehát a kanonikus szövegek hivatalos kötetéhez. A kutatás folyamán töredékes adatokból, nyomokból vagy utalásokból kell dolgoznunk. Az ajánlott értelmezéseket általában csak valószerűnek vagy valószínűnek kezelhetjük a tényleges bizonyítás hiányában. Viszont ez egy ókori Közel-Keletet tanulmányozó történész munkájában megszokott és nem szabad, hogy eltántorítsa az általános interpretációk felvázolásától, melyek a munka hipotézisei, és amelyeket megerősítenek vagy cáfolnak a későbbi felfedezések.
Iskolák az epigráfia szerint (Izbet Sartah[2]-i ásátások alapján)
Az 1976 augusztusában az Afekhoz közeli Izbet Sartah-ban felfedezett osztrakon (cserépdarab, cseréplevél) öt írás sort tartalmaz, mely feltehetően az időszámításunk előtti XI. és XII. századból való. Nagyon nehéz értelmezni, mivel a sokszor sekély vésést nem könnyű meghatározni. Mellesleg a bizonytalan betűformák láthatóan arra utalnak, hogy egy olyan író műve, aki még csak az írástanulás elején jár. Valójában, mint azt már J. Naveh[3] is észrevette, az író úgy tűnik, hogy keveri a „bet” és a „lamed” formáját, valamint a „qof”-ot és a „resh”-t, míg a többi betű formája nagyon elnagyolt marad. Azonban J. Naveh véleményével ellentétben habár a betűket balról jobbra írták, nagyon úgy tűnik, hogy az osztrakon leghosszabb oldala lent helyezkedik el, mivel a betűk rendszerint megnyújtott függőleges farkának lefelé kellett irányulnia. Ebben a pozícióban az író valószínűleg lentről fölfelé írta a sorokat a következő sorrendben: 5, 4, 1, 2, 3. Vagyis az 5. sort írta először.
Az összes szövegkritikus (kivéve G. Garbinit) egyetért abban, hogy egy 22 betűs ábécé található az 5. sorban. A betűrend ugyanaz, mint a hagyományos héber vagy föníciai ábécé esetében két közeli kivételtől eltekintve. A „hêt” és „zayin” fordított sorrendje (ahelyett, hogy „zayin” „hêt”) a tanuló saját hibájának tekinthető, míg a „pé” és „ayin” sorrendje (ahelyett, hogy „ayin” „pé”) egy jellegzetes hagyomány volt, melyet a későbbi paleo-héber ábécék is tanúsítanak, és a Biblia néhány akrosztikus verse is igazol.
A következő négy sorban nem tudjuk úgy azonosítani a betűsorozatot, hogy elfogadható jelentéssel bírjon félretéve a két betűs szavak elolvasásának lehetőségét többet közt ’b bn ’h ɩl, melyek összekapcsolódása pusztán véletlennek tűnik. A. Demsky megpróbált azonosítani négy betűcsoportot az 1.- 4. sorig, de az összes csoporttípus össze van keverve az osztrakonon. Ha nem tudjuk felismerni a betűk elrendezésének sorrendjét vagy a különböző csoportosítási típusokat, egyszerűen azt fogjuk tenni, hogy készítünk egy próbát az 1.-4. sor feliratában, hogy reprodukáljuk egy kicsit véletlenszerűen, az 5. sorban leírt ábécé betűit.
A balról jobbra írás iránya és a sorok sorrendje lentről felfelé első látásra meglepőnek tűnik és egy pillanatig azt gondolhattuk, hogy a balról jobbra írásnak köszönhetően ezt a feliratot összevethetjük az akkád és ugariti feliratokkal. Azonban értelemszerűen meg kell jegyeznünk, hogy a lineáris ábécé írásának iránya nem volt még egységes ebben a korban és, hogy az izbet sartah-i osztrakont egy tapasztalatlan vésnök készítette, aki bárhogyan és bárhová írt. Valójában összevethetjük ezt az írásmódot egy időszámításunk előtti XIII. századból való föníciai ábécé töredékével, melyet busztrofédon (jobbról balra-balról jobbra történő váltakozó írás) írásmóddal írtak, és amelyben a vésnök összekeverte a „pé” és a „lamed” formáját. Úgy, ahogy egy VIII. századból való, R. Degen által nemrég azonosított arámi ábécében is, melyet szintén busztrofédon írásmóddal írtak, és amelyben a 3. sor az 1. és a 2. sor közé volt ékelve. Ebben az írástanulási fázisban az ábécé közel áll a firkához és nem meglepő, hogy nem felel meg a normál írás minden szabályának. Az izbet sartah-i osztrakont egy feltehetően zsidó mezőgazdasági létesítményhez tartozó siloban (tárolóban) találták meg három km-re, keletre Afektől, egy az Efraim-hegység hegyvonulatához tartozó sziklás hegynyúlványon. Emellett, az ékírásos táblácskák felfedezése, különösen a szótártöredékek, melyeket a Kései Bronzkori afeki palotában találtak meg, arról tanúskodnak, hogy feltehetően létezett egy elég fejlett kánaáni írásbeli hagyomány ebben a városban a XIV. és XIII. században időszámításunk előtt. Ennélfogva az izbet sartah-i osztrakon egy írni tanuló zsidó műve lehet a közeli Afek-i kánaáni iskolától függően.
Iskolák a Biblia szerint
Az elmúlt évekig csak a bibliai szövegek és az ókori Közel-Kelet más országainak párhuzamos irodalma állt a kutatók rendelkezésére, hogy az ókori izraeli iskolákról, intézményekről kutassanak. Ellenben, első látásra a Biblia konkrétan nem szól iskolákról, valójában az „iskola” szóval először a héber SiLi 23 szövegben találkozhatunk és emiatt R. W. Whybray közel-kelet kutató kétségbe vonta az iskolák létezését a királyi korban. A legutóbbi epigrafikus felfedezéseket analizálva arra jutottunk, hogy ez a hiperkritikus feltevés a „silencio” érvet használva nem állja meg a helyét és kevésbé realista. Valójában főleg az egyiptomi, mezopotámiai és ugariti iskolai szövegek felfedezése után, a szövegkritikusok nagy része arra a következtetésre jutott, hogy létezett iskola a királyi korban és néhány bibliai szöveget erre való utalásként kell értelmezni. Utána különböző bibliai részeket fogunk elemezni, melyek az iskolákra utalhatnak és röviden emlékeztetnek a bölcsességnek hívott különböző írásokra, melyek gyakran úgy vannak bemutatva, mint oktatáshoz használt szövegek. Főleg L. Dürr és H. J. Hermisson munkái nyomán a bibliai szövegek egy bizonyos része utal iskolai intézmények létére a királyok kori Izraelben. „Szolgálata óta a kis Sámuel Silo szentélyéhez járult, hogy Eli papnál maradjon.” Utóbbi „fiának” hívja őt, míg a narrátor a „fiú” terminust alkalmazza, hogy a fiatal Sámuelre utaljon. Viszont, ha úgy tűnik is, hogy Eli egy fontos szerepet töltött be Izraelben, (Eli olyanná formálta a fiatal Sámuelt, hogy képes legyen fontos szerepet betölteni Izraelben.) a bibliai szöveg a képzésről, amit kapott nagyon bizonytalan. Házitanítóskodásról lehet szó, ami Silo szentélyének árnyékában folyt, mely iskolai típusú oktatás. Néhány bibliamagyarázó úgy értelmezte 2Sámuel 12-t és a szerepet, melyet Nátán játszott Salamon avatásában, mint jel, mely bizonyítja, hogy valamilyen módon Nátán Salamon házitanítója volt, de a bibliai szöveg ezt a szerepet nem pontosítja. Mindenesetre a bibliamagyarázók inkább nevelésként, mint iskolai oktatásként fogják fel. A sichemi közgyűlés idején, Roboám előszőr a  vénektől kért tanácsot, majd a „fiataloktól”, akik vele nőttek fel. Azt gondolják, hogy a „fiatalok tanácsa” párhuzamosan létezett az „vének tanácsával”. Habár helytállónak tűnik ez a hipotézis, a kifejezés elég világosan Roboám korabeli férfiakra utal, akiket vele együtt neveltek fel a királyi államigazgatás későbbi szolgálatára. A királyi hercegek és az adminisztrációban magas tisztséget betöltő fiatalok együtt oktatása megfelel az egyiptomi királyi iskola működésének. Egy ilyen ko-edukációnak az volt a célja, hogy a hozzáértést és a felsőhivatalnokok király irányában tanúsított hűségét biztosítsa. Mellesleg ezzel az egyiptomi szokással valószínűleg a Bibliában is találkozhatunk a Királyok könyve 11, 20-ban. Hadad fia, Genubat oktatása a fáraó udvarában történt. Ezért nagyon valószínű, hogy a „fiatalok, akik vele nőttek fel” kifejezés azokra utal, akiket Roboámmal együtt képeztek a jeruzsálemi királyi iskolában, ahol a király fiait gyűjtötték össze, akiket királyi felsőhivatalnokoknak szántak. A próféták fiai azt mondták Elizének: „az a hely, ahol helyet foglalunk előtted nagyon kicsi. Engedd meg, hogy Jordániáig menjünk, hogy ott gerendát szedjünk össze azért, hogy építsünk egy olyan helyet itt, ahová le tudunk ülni.”
Szintézis esszé a királykori iskolákról
A bibliai és epigrafikus adatokat összegyűjtve és azon elmélkedve, amit a többi ókori iskolarendszerről tudunk beleértve Egyiptomot, Ugaritot, Mezopotámiát úgy, mint az ókori Görögországot, a királykori ókori Izrael iskolarendszerének lehetséges felvázolni a különböző aspektusait. Kétség kívül hiba lenne, ha a királyi kor 400 évére úgy tekintenénk, mint egy olyan korra, amelyben a zsidó iskolarendszer végig egységes volt egyszer fixálva. Éppen ellenkezőleg! Az epigrafikus és bibliai bizonyítékok több korszak megkülönböztetésére utalnak:
Mint ahogy a gézeri tábla és az izbet sartahi alfabetikus osztrakon arra enged következtetni, hogy a XIII-X. sz-ig a zsidók lassan legalább részben átvették a kánaáni iskolákban átadott kulturális örökséget, minden egyes kis kánaáni birodalom fővárosának rendelkezni kellett legalább egy hivatalnokképző iskolával. Így nemcsak Gézernek és Afeknek, hanem Magiddonak, Szikemnek, Lákisnak és Jeruzsálemnek is kellett egy iskolával rendelkeznie a kései bronzkorban. A kánaáni kultúra beolvasztása lassú folyamatként mehetett végbe, mely az írástanulással kezdődött, mint ahogy a gézeri és afeki tanúsítványokból sejthető. Ennek az átadási folyamatnak Dávid és Salamon király uralkodása alatt is folytatódnia kellett különösképpen Jeruzsálem rombolás nélküli átvételével, ahol a kánaáni iskolát többé-kevésbé rendeltetésszerűen használta az új király. Azonban ettől a korszaktól kezdve a kánaáni kultúra beolvasztásával egy időben, egy tisztán izraelita kultúra is születhetett a silói, szikemi, gilgali, bételi, hébroni és bérsébai nagy szentélyek közelében. Valószínűleg a patriarchális legendák első elemei és a tisztán izraelita jog itt keletkeztek. Ha Sámuel esetével kezdjük, a fiain kívül a szentélyek papja a szülők által küldött fiatal gyerekeket képezhette. A királyság kezdetén (X.-IX. sz.) főleg a Dávid-Salamon korában egy kis birodalom létrehozása majd adminisztrációja szükségessé tette a monarchia szolgálatára kompetens királyi hivatalnokréteg képzését. A képzésük egyszerre volt technikai (írás, olvasás, számolás, adminisztráció, építészet) és ideológiai (a király és a közérdek szolgálata, az igazságszolgáltatás jelentése). A képzés érdekében szükség volt a királyi iskolák létrehozására, valószínűleg az egyiptomi modell mintájára. A legfontosabbnak az iskolák közül a Jeruzsáleminek kellett lennie, ahol a király fiait és a felsőhivatalnokokat képezték, mely két csoport feladata magas tisztségek vállalása volt a birodalom szolgálatában. A szakadás után egy elég hasonló királyi iskolát kellett létrehozniuk az északi birodalom különböző fővárosaiban: Szikemben, Tirzában, Szamáriában. Ellenben nagyon valószínű, hogy a legkevésbé fontos iskolákat is létrehozták először Salamon különböző prefektúráinak fővárosaiban. (néha kis kánaáni királyságok régi fővárosában) majd a régiók különböző erődhelyein, mint Lákis és Hébron, például Júdea királyságában. Az epigráfia és a bibliai szövegek az írás használatának jelentős fejlődését igazolják i. e. a VIII.. sz. eleje felé. Valójában ebben a korban megjelentek az első „író-próféták” és az osztrakok és a különböző feliratok jelentős része ebből a korból származik, főleg a vésett pecsétek. Az írás használatának ilyen fejlődése az iskolák létrehozásában és fejlődésében keresendő, amit az ebből a korból származó paleo-héber ábécék is alátámasztanak. Habár az írás terjedése az adminisztrációs reformokhoz köthető és a beigazolódott gazdasági terjedés Oziás, júdeai király és Jéroboám király uralkodása alatt. Nem kizárt, hogy ez a fejlődés Júdea király kezdeményezésével történt. Úgy tűnik, a 8. századtól epigrafikus bizonyítékok azt jelzik, hogy iskolák nemcsak a nagy központokban és a fontos helyeken, hanem erődraktárakban is voltak, mint ahogy Aradon, Kádes-Barneában és Kuntillet-Ajrudban. Tehát úgy tűnik, hogy a királyi kor végén az írni-olvasni tanítás nemcsak a nagy központokat és a királyi hivatalnokok különböző kategóriáit érintette, hanem (az adminisztráció nagyon alacsony szintjén) a falvak nagy részét is és ez valószínűleg túlment az „Vének tanácsának” néhány magas rangú személyén. Erre enged következtetni a vésett pecsétek általános használata és a korsóra írt számos felirat.
Az iskolák
Az izraelita iskolarendszer története, amit megpróbáltunk felvázolni nagy vonalakban többféle típusú iskolát jelenít meg, melyeket a hely, az oktatás szintje és a képzés típusa szerint tudunk csoportosítani. Helyszín szerint megkülönböztethetünk:
-          fővárosi iskolát (vagy inkább iskolákat) Lásd: Jeruzsálem vagy Szamária
-          regionális iskolát a nagy adminisztratív központokban, mint Lákis és valószínűleg Hebron királyságában.
-          királyi adminisztrációs iskolákat
-          az erődraktárakat összekötő helyi iskolák legalább részben, mint Arad, Kádes-Barnea és Kuntillet-Ajrud.
Valószínű, hogy az iskolák oktatási színvonala nem volt azonos. A helyi iskolák valószínűleg csak alapfokú oktatást nyújtottak egy elég széles közönség számára, míg a regionális iskolák a fejlettebb oktatást azért biztosították, hogy az adminisztráció középkeretét képezzék és a provinciális felsővezetőket. Ami a fővárosi iskolákban folyó oktatást illeti, még fejlettebbnek kellett lennie és valószínűleg kitekintést nyújtott a kultúrára és a nemzetközi kapcsolatokra. Ez az iskolákra vonatkozó megkülönböztetés az alap, közép és felsőfokú oktatás közt természetesen nagyon megközelítő és hozzávetőleges maradt a dokumentáció jelenlegi állapotában, ellenben lehetséges néhány nyomból kiindulni. Végül a képzés módját illetően is megkülönböztethetünk iskolákat: valószínűleg voltak királyi és papi iskolák is nem számolva a prófétai iskolák valószínű létezésével. Ez a megkülönböztetés valószínűleg a helyi iskolák alapszintjére nem érvényes, mivel valószerű, hogy ezekben az iskolákban ugyanaz az ember volt megbízva szakrális kultusszal, a királyi raktár adminisztrációjával (tized beszedése) és az alapfokú oktatással. Az efféle funkciók felhalmozása létezhetett pl: az aradi erődraktárban legalább a kultuszközpontosítás vallási reformja előtt Ezékiás uralkodása alatt. Egy ilyen papi és királyi iskola közötti megkülönböztetés nem bizonyított a regionális iskolák szintjén, sőt valószerűtlen. Ezékiás reformja után Jósiás, aki megszüntette a jeruzsálemitől különböző más szentélyek kultuszát. Másrészt, egy ilyen megkülönböztetés szükségesnek tűnik a fővárosi iskolák esetében főleg Jeruzsálemben, mivel meglepő lenne, hogy azok, akik magas tisztségek ellátására voltak hivatottak a politika vagy adminisztráció terén ugyanazt a képzést kapták, mint a jeruzsálemi templomkultusszal megbízottak minden rítussal és áldozattal együtt, melyet teljesíteni kellett a hagyományos előírásoknak megfelelően. Minden valószínűség szerint a királyi iskolában (vagy iskolákban) leadott tanítás különbözött a papi iskoláétól (iskolákétól).
Az oktatás
A közel-keleti hagyománynak megfelelően a diákok „atyának” szólították tanítójukat. Néhány bibliaértelmező néha téved a megszólítás jelentését illetően. A tökéletesen világos egyiptomi és mezopotámiai párhuzamok ellenére azt gondolták, hogy pl: a Példabeszédekben szereplő „atya” kifejezés a tényleges apát jelölte és egyáltalán nem egy szakosodott tanítóra utal, hanem arra, hogy a családapa saját maga látta el a gyerekek nevelését és oktatását. Ezt az értelmezést az anya említése is megerősítette az apa mellett a Példabeszédekben. Viszont ennek az értelmezésnek ellentmond a Példabeszédek könyvében a szakosodott oktatás pontos kontextusa és a mezopotámiai és egyiptomi párhuzamok. Sőt, ahogy B. Lang bebizonyította, a fő kifogás az anya említésével nem számol eléggé a poétikai stílussal, a párhuzamosság használatával és az anya szó metaforikus alkalmazásával.
Milyen társadalmi státuszt tölthettek be ezek a tanítók? Ha a Dávid fiaira vonatkozó adatok vizsgálatával kezdjük, Akháb leszármazásával és a fiatal Joás királlyal, azt látjuk, hogy az ő oktatásukat felső hivatalnokok végezték, akik az udvar tagjai és a király tanácsosai voltak. Vajon ők látták-e el a jeruzsálemi királyi iskolában való oktatást vagy csak az irányítást és a felügyeletet? Ezt nehéz megállapítani, de ha az egyiptomi párhuzamokat is megvizsgáljuk, az oktatást a királyi iskolában felső hivatalnokok végezték, akiknek volt már egy bizonyos irányítási tapasztalatuk. Ami a papi iskolákat illeti, valószínűleg a főpapra volt bízva az irányításuk. Míg a prófétai hagyományt illetően szerencsénk van, hogy ismerjük egy bizonyos számú mester nevét és jóslatait úgy, mint Ézsaiás. Egy Ézsaiás és egy Jeremiás tevékenységének köszönhetően következtetni tudunk a próféták szerepének fontosságára az ókori izraeli társadalmi életben. Néha a király tanácsosaiként, néha ugyanennek a királynak a politikai és vallási hibáit bírálóként jelentek meg. Ez a pozíció nem volt kockázatmentes, de legyenek akár a kormány mellett vagy ellen, a próféták tagadhatatlan szerepet töltöttek be az ókori Izrael történetében. Ezért gondolhatnánk, hogy a fővárosi „felső” oktatásban általában olyan férfiak oktattak, akik elsődleges szerepet játszanak vagy játszottak a királyság életében.  A helyi alapfokú oktatásban tanító tanítók helyzete nagyon különböző lehetett. Valószínűleg a léviták halmozhattak tisztségeket pl: felelősek voltak a helyi kultuszért, a királyi raktár és az erődraktárak fenntartásáért. Ezt az alapszinten tanító tanárt egy kicsit lenézték, ez az, amit Ézsaiás28, 9 hangsúlyoz. Ami a regionális iskolákat oktatóit illeti, nehéz meghatározni, hogy kik voltak ők, de gondolhatunk középhivatalnokokra, akik a régió helytartója alá tartoztak.
Ki fizette ezeket az oktatókat? A Példabeszédek könyvének néhány verse elég világosan utal arra, hogy a diáknak kellett a tudás megszerzéséért fizetnie, vagyis: Példabeszédek, 4, 7: „A bölcsesség alapelve: Szerezd meg a bölcsességet, annak az árán, amit megszereztél, szerezd meg az értelmet!” (a bölcsesség értékéről)
„Szerezz bölcsességet, minden keresményedből szerezz értelmet!” (Károli biblia)
Tehát ez azt jelenti, hogy a diákok fizették a tanárt az ókorban elterjedt szokás szerint. Egyértelmű, hogy a jeruzsálemi „felsőfokú” iskolák oktatói előnyt élveztek abból kifolyólag, hogy a diákjaik gazdag családokba tartoztak és a tanulmányaik számukra áhított állások kapuit nyitották ki. Ezzel szemben az alapfokú iskolákban tanító lévita vagy tanító nem nagyon tudott sem a diákjaiból, sem a gyakran természetbeni órabéréből előnyt kovácsolni magának, melyek szimbolikus volt. Valószínűleg ez a konkrét probléma, amit a Mózes ötödik könyvének (Deuteronomium) szerkesztője bírált és támogatta, hogy az adományok a falvak és városok lévitáinak kedvezzenek.
A diákok
Egy tanárnak a diákjai olyanok, mintha a fiai lennének, ezért a tanár úgy fordult a diákjához, hogy azt mondta: „fiam”. Ez a formula többször előfordul a Példabeszédek könyvében. Ezen a közvetlen beszédben használt megszólításon kívül a „limmūd” kifejezést használták a diákra. Ezzel szemben azt, aki befejezte a képzést, és elviekben hozzáértővé és kellően gyakorlottá vált, a „lammād” igenévvel illették.
A diákok vagy tanulók társadalmi hovatartozása valószínűleg iskolatípusonként változott. Teljesen egyértelmű, hogy egy kisvárosi vagy falusi lévita diákjai alacsonyabb származásúak voltak, mint egy jeruzsálemi királyi iskolában tanulóé, ahol a király fiai tanultak. Ha a zsidó iskolarendszer fejlődését számításba vesszük, úgy tűnik, hogy a királyi kor vége felé az oktatás mindenki számára elérhető volt, aki tanulni kívánt. Sőt anélkül, hogy kötelező lett volna, egy tanulási minimum mindenkinek ajánlott volt, 5Mózes 7-9 szerint: „A parancsolatok szavai, amiket ma neked adok, jelen lesznek a szívedben: el fogod ismételni a fiaidnak. Mondogatni fogod őket nekik, amikor otthon maradsz, amikor mész az úton, amikor lefekszel, és amikor felkelsz. A kezedhez kötött jelet csinálsz belőlük és egy szemeid közé helyezett jelzést. Felírod őket a házad ajtófélfájára és a város kapuira.”
Kétség kívül nem szabad efelett a szöveg felett átsiklani. Láthattuk már, hogy a feliratok ajtófélfára írásának gyakorlata úgy tűnik, bizonyítja, mint a kuntillet-ajrudi „szövegplakát” az iskolában, hogy ha Mózes törvénykönyve (Deuteronomium) követeli ennek a szokásnak az elterjesztését minden házban, az azt feltételezi (vagy a célja), hogy minden családfő tudjon írni és olvasni.
„Minden csak a fiúgyerekek oktatását szolgálja, a lányok az anyjuk irányítása mellett otthon maradtak, aki megtanította nekik, hogy egy nőnek mit kell tudnia és hogyan kell háztartást vezetnie.”
R. de Vaux a lányok oktatásáról szóló ezen megjegyzését árnyalni lehet. Habár általában úgy tűnik, hogy az iskolákat csak a fiúk oktatásának céljából alapították, nagyon valószínű, hogy néhány magas társadalmi osztályból származó lány is részesült egy bizonyos oktatásban. Többek közt a király és a Jeruzsálemben lakó felső hivatalnokok lányai. Ez magyarázatot adna arra, hogy néhány nő úgy, mint Jézabel és Atália elláthatták királynői szerepüket és mások, mint Hulda a Shallaum ruhái őrzőjének felesége prófétanő lehetett. Néhány női nevet viselő paleo-héber pecsét bizonyítja, hogy legalább néhány közülük elég fontos szerepet tölthetett be. A „király lányának” pecsétje nemrégi publikációja megerősíti, hogy a király lányai fontos szerepet töltöttek be, hiszen a tárgyakat (iratokat) pecsételhettek le a saját pecsétjükkel. Mellesleg ez a pecsét egy líra ábrázolásával egyfajta zenei beavatásról tanúskodhat a lányok oktatásában, amit a kuntillet-ajrudi lírán játszó nő rajza is megerősít. Ebben az általános kontextusban M. B. Crook értelmezését követve nagyon valószínű, hogy a Példabeszédek 30, 10-31 akrosztichon verse egyfajta program egy bizonyos társadalmi környezetből való lányok nevelésére.
Vajon hány éves kortól mehettek a gyerekek iskolába?  Sok bibliai szöveg arra utal, hogy az anyjáról leválasztott gyerek mehetett iskolába. Így Sámuel I., 24 azt mondja, hogy Anna a kisfiát akkor vitte Eli paphoz Silóba, amikor leválasztotta őt, valamint Ézsaiás 28, 9-10, ami az olvasástanulás legelejét ábrázolja, azt jelöli, hogy éppen most anyjáról leválasztott gyerekről van szó. Úgy tűnik, hogy Genubat, az edomita király fia, Hadad, aki az egyiptomi udvarba menekült, a fáraó fiaival tanult, tehát a királyi iskolában, amint anyjáról levált.
Tudnánk-e egy pontos dátumot mondani a gyerekek leválasztására?  A Krónikák könyve 31, 16-ra támaszkodva G. Pfeifer a három éves kort ajánlotta, de az ebben szereplő 3 év egy írói hiba és 30 évre utal. Ellenben a három évig szoptatás bizonyított az Ami egyiptomi bölcsességben, Makkabeusok második könyve 7, 27 és Josephus Flavius utalhat egy leválasztási ünnepségre a Genezis 21, 8-ban 1Sámuel 23-ban.
Ebből kifolyólag az iskolai oktatás elején a leválasztást valószínűleg széles jelentéskörrel kell értelmezni, és ha a kisgyermekkorba lépés dátumát akarjuk pontosítani, amikor a gyerek az anyjához közel marad. A kor, amikor kezd önállóvá válni, ez inkább megközelítőleg az öt éves kor. Valójában a Léviták könyve 27, 3-7 szerint a zsidó hagyomány általában négy nagy korszakot különböztet meg:
-          1 hónapostól 5 éves korig
-          5 éves kortól 20 éves korig
-          20 éves kortól 60 éves korig
-          60 év felett
Ezek a periódusok megfelelnek a kisgyermekkornak, a képzés (formálódás) korának, a teljes aktív élet korának és az idős kornak. Az 5 éves kor, mint a beiskolázás kezdetének megközelítő kora teljesen megfelel annak, amit az egyiptomi iskolarendszerről tudunk, és később megtalálható néhány rabbi szokásban, különösképpen Jehuda Ben Téma rabbi egy mondásában látható: „5 évesen kezd a gyerek Bibliát tanulni, 10 évesen Misnát, 15 évesen Talmudot, 18 évesen házasságot.” („5 évesen a Bibliának szánnak minket, 10 évesen a Misnának, 15 évesen a Talmudnak, 18 évesen a házasságra”)
Meddig tartott az iskolázottság? Ezen a ponton nem rendelkezünk semmilyen információval, sem az alapfokú oktatás időtartamát, sem a középfokú oktatás hosszát illetően.
Felállíthatunk-e néhány elméletet a „felsőfokú” oktatás idejét illetően? Általában 20 éves koruk körül fejezték be. Ez az a kor, amikor a zsidó felnőtt az aktív életbe lép vagy egy kicsit előbb 18 éves kor körül. Gondoljunk csak József vélt korára kalandjai elején számításba véve, hogy József úgy jelenik, mint a fiatal bölcs mintaképe, aki sikeres. Ebben a kontextusban azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Példabeszédek könyvének tanácsai, különösen a Példabeszédek 1-9 hívása megfelelne a serdülőknek. Azonban, ha a 20 éves úgy jelenik meg, mint az aktív életbe lépés elméleti kora, akkor a 30 éves kor ideálisnak tűnik a magas tisztségek ellátására. Tehát a legősibb szokás szerint a léviták csak 30 évesen kezdtek misézni a templomban, míg József 30 évesen lett a fáraó miniszterelnöke és ugyanebben a korban lett király Dávidból. Ezek a korok csak megközelítő feltételezések és az utolsó két bekezdésben tett megállapítások is csak pusztán feltételezések.
Oktatási módszerek
Az ókori Izrael oktatási módszerei biztosan nagyon hasonlóak az ókori Közel-Kelet országaiéhoz. Különösen nagy jelentőséggel bír két hatékonynak tartott pedagógiai módszer: a memorizálás céljából történő szóbeli ismétlés és a testi fenyítés. Ha Ézsaiás 28, 10-ből indulunk ki, akkor azt láthatjuk, hogy úgy tanultak olvasni, hogy hangosan ismételték, amit a mester mondott. Valószínűleg ez az ismétlés egy bizonyos tónust (hangnemet) és ritmust követett, és közel állhatott az énekhez. Kiemelkedően fontos volt a fül és a hallgatás. A „qr” ige azt jelenti „olvasni”, de inkább „hangosan olvasni, hirdetni, hívni, összehívni”, ugyanúgy, mint a „hgh” ige, amit gyakran „meditálni”-ként fordítunk, egy olyan ige, amely egy zajos tevékenységre utal és úgyis le lehet fordítani, hogy „morajlani”, „hangosan elmondani” valószínűleg énekelve recitativo módjára. Az ismétlésnek a kívülről megtanulás volt a célja vagy a héber kifejezés nyomán: „a szív táblájára írás”. A szóbeliség elsőbbsége (az, hogy megjegyezzünk valamit) az írásbeliséggel szemben, nagyon világosan látható Mózes ötödik könyve híres részletéből
Azért, hogy kívülről tudjuk a parancsolatokat, először megállás nélkül kell őket ismételni minden körülmény között, és csak utoljára térjünk át az írásra „plakátszerűen”. Az írás nem tűnik csak egy memóriát segítő feladatnak a folyamatos ismétlés után, ami alapvető pedagógiai eszköz marad. Ellenben a fontos szövegek „kiplakátolására” utalás arról tanúskodik, hogy az ókori pedagógia vizuális eszközöket is használt, amellyel rendelkezett, amit a kuntillet-ajrudi pithoszok táblaként való alkalmazása is igazol. Egy másik pedagógiai eszköz, amit hatékonynak tartottak: a megrovás és a testi fenyítés.
Vagyis:
„Ne vond meg a fenyítést a fiataloktól, ha bottal ütöd őket, nem fognak belehalni! Annál is inkább, ha bottal ütöd őket, megmented őket a seoltól. (seol=halottak tartózkodási helye, pokol (egyébként nincs a szónak megfelelője))
„A bot és a megrovás bölccsé tesz, de az elkényeztetett ember szégyent hoz anyjára.”
„Ha fenyíted a fiad, nyugodt leszel, és az gyönyörűségekkel halmoz el téged.”
„Az intelligens emberi beszédben bölcsesség található, de az őrült hátára bot való.”
Habár az ókori pedagógia ezen részét a Biblia modernkori olvasója megbotránkoztatónak tarthatja, a jelentőségét nem szabad eltúlozni. A hajdani tanítók ismerték a pedagógiai elvet és azt követték.  „Azt a szamarat nem itatják, amelyik nem szomjas.”…”

[1] André Lemaire által írt Les écoles et la formation de la Bible dans l’ancien Israël című munka könyvként jelent meg 1981-ben. A francia nyelvű kiadás Fribourg (Svájc) és Göttingen (Németország) városokban, az Éditions universitaires / Vandenhoeck & Ruprecht kiadónál jelent meg az Orbis Biblicus et Orientalis sorozat 39. köteteként.
[2]  A szerző hat jelentős régészeti ásatást mutat be. Az elsőt teljes terjedelmű fordítását közlöm, a többi esetben csak a régészeti lelőhelyet nevezem meg, amelyek a következők : Gézer, Lakish, Khirbet el-Qôm,  Arad, Aroer, Qadesh-Barnéa
[3] Joseph Naveh (általában J. Naveh néven hivatkozzák) izraeli epigráfus és paleográfus volt, aki az     ókori sémi írások – különösen a föníciai, arámi és korai héber feliratok – kutatásáról vált ismertté.