CONTACTUS NOMINALIS

időszakosan megjelenő

online tudományos folyóirat

Kiadó:

Brenner János Hittudományi Főiskola

Főszerkesztő:

Dr. Maróti Gábor

Kapcsolat: [email protected]

HU ISSN 3003 - 9819

2026/ 1. szám

***

Németh Gábor

A vagyonkezeléssel kapcsolatos büntetendő cselekmények a Pascite gregem Dei apostoli konstitúció szerint: a CIC 1376-os kánonjának rövid értelmezése

Bevezetés
Ferenc pápa 2021-es Pascite gregem Dei apostoli konstitúciója a taxatívan felsorolt büntetendő cselekmények két nagy területén hozott újdonságot, illetve szigorítást: a sajtóban és az egyházi közvéleményben is nagyobb visszhangot kapott, a kiskorú (és sebezhető) személyek sérelmére elkövetett szexuális cselekmények ügyében, valamint az egyházi javak hűtlen, nem megfelelő, gondatlan stb. kezelésének területén is. Tanulmányunkban ez utóbbi területet járjuk szándékunk szerint közérthetően körül, rámutatva a fontosabb változásokra, annak tudatában, hogy a kérdés tárgyalása messze túlmutat e tanulmány keretein.
A büntetőfegyelem változása az 1983-as kánonjogi kódexhez képest
Mindenekelőtt szükséges hangsúlyozni, hogy az 1983-as CIC büntetőjogi szemlélete lényegesen különbözött a megelőző Kódexétől. Míg az 1917-es Kódex taxatívan és részletesen felsorolta a büntetendő cselekményeket - az erkölcstanban akkor még uralkodó kazuisztikus szemlélet mintájára - addig az új Kódex megközelítése inkább általános irányelveket adó és lelkipásztoribb jellegű volt. A büntetendő cselekmények kapcsán az egyes ordináriusok mérlegelésének nagyobb teret hagyott, ezzel lehetővé téve a büntetendő tevékenység szubjektívebb megítélését és szankcionálását is: ezt mutatja a szöveg megfogalmazása, ami sok helyen a „megfelelő büntetés” kiszabását irányozza elő, ahogy az előző 1375-ös és 1377-es kánonokban meg fogalmazásra került.
Ugyanakkor az általános elvek sokszor jogbizonytalanságot is eredményeztek, ami tapasztalat szerint a büntetőjog ritkább alkalmazásához, a szankciók elmaradásához és így a rossz példa terjedéséhez, az ordináriusok részéről pedig vélhetően kötelességmulasztáshoz vezetett. A tény, vagyis hogy az illetékes hatóságok e területen viszonylag ritkán alkalmaztak fegyelmi intézkedéseket – vagy nem rendelkeztek megfelelő eszközzel ahhoz, hogy a kánonoknak érvényt szerezzenek, ami, valljuk meg, mindmáig akadálya az egyházi büntetőjog hatékony alkalmazásának – szükségessé tette a CIC idevágó részének revízióját.[1]
Arrieta rámutat arra, hogy az új szabályozás célja:
- a meghatározatlan büntetések számának csökkentése és az egységes alkalmazás kialakítása,
- hangsúlyosabbá válik a közösség védelme, a botrány és a kár megszüntetése,
-valamint kiemelkedik a megelőzés fontossága is.[2]
A vagyon, mint az Egyház küldetésének betöltéséhez szükséges eszköz
Az Egyház javain azon ideiglenes javak értendők, amelyek nem öncélúak, hanem az istentisztelet megrendezése, a klérus és a többi szolgálattevők tisztes ellátásának biztosítása, a szent apostoli tevékenység és különösen a szegényekkel szemben a segítő szeretet cselekedeteinek gyakorlására irányulnak (1254. kánon 2. §). Tehát a vagyon a kánonjog szerint nem öncélú, hanem az Egyház küldetésének teljesítését segíti, célja Krisztus művének folytatása, az evangélium hirdetése és az emberi méltóság előmozdítása, éppen ezért szükséges ésszerű és jogi védelme.[3]
A javakkal kapcsolatban a CIC azok megszerzését, birtoklását, igazgatását (célnak megfelelő felhasználását), elidegenítését jelöli meg célul (1254. kánon),[4] tehát bűncselekményt alapvetően ezen tevékenységek horizontján lehet elkövetni. Egyházi javakként határozható meg az az eszköz, amely emberi birtoklás vagy tulajdon tárgya lehet és céljuk az emberi szükséglet kielégítése,[5] illetve az Egyházon belüli jogi személy tulajdonában álljon.
Az 1376-os kánon szövegének értelmezése
A kánon a kódexben a Büntetendő cselekmények az egyházi hatóság ellen és az Egyház szabadsága ellen cím alatt szerepel. Legegyszerűbb megközelítésben tehát ez az engedetlenség egy formája - erre a későbbiekben még visszatérünk - vagyis egy antijuridikus magatartás megvalósulása, mivel az elkövető nem tartja be az előírt szabályokat, ugyanakkor benne van az is, hogy cselekményével az elkövető az Egyház és a hierarchia egységét, továbbá az Egyház küldetésének betöltéséhez szükséges eszközök meglétét is veszélyezteti.[6] Jelenlegi formájában az 1376. kánon 1. §-a részletesebben kívánja meghatározni mindazt, amit az 1983-ban kihirdetett 1377. kánon csak általános formában fogalmazott meg. A kánonban az előzőek fényében két egyházjogi elv érvényesül:
1. egyrészt az egyházi vagyon megfelelő kezelése és megőrzése, vagyis az egyház anyagi javainak védelme, ami nem öncélú, hanem a misszió és az örömhír terjesztésének szolgálatában áll,
2. másrészt pedig az egyházi hivatal- és tisztségviselők, akikre a vagyon kezelése rá van bízva – ami nem szükségszerűen jelenti azt, hogy ténylegesen vagyonkezelői kinevezéssel rendelkezzenek, hanem ide értendő pl. a plébános is, aki magánál a jognál fogva, minden jogügyletben képviseli a plébániát (CIC 532. kán) – példamutató magatartásának igénye, akiknek kötelességük, hogy felelősen kezeljék az egyházi javakat és ezzel is elkerüljék a hanyag vagy vétkes vagyonkezelés miatt előforduló botrányt. Ennek kapcsán fontos rámutatni arra, hogy a botrány, mint társadalmi jelenség mindig sérti az egyházi közérdeket is és ezzel együtt súlyosan gátolja az Egyház küldetésének teljesítését, ezért az egyházi hatóságoknak a botrányok megelőzése kiemelt feladata.[7]
A jogalkotó a jelenlegi 1376-os kánonban pontosan meghatározza a tényállást:
1. maga a tényleges büntetendő cselekmény, ami jelentheti az egyházi - tehát nem bármely, hanem egy specifikusan célra rendelt - javak jogtalan felhasználását, a tényleges eltulajdonítást, sikkasztást stb.[8] Fontos szempont, hogy ezt a cselekményt (peculatus) nemcsak a vagyonkezeléssel ténylegesen megbízott személy követheti el, hanem a jövedelem megszerzésének akadályozása elviekben pl. az állami hatóságokra is értelmezhető. Míg a sikkasztás mindig az elkövető jogtalan gazdagodásával jár, addig a többi bűncselekmény önálló természetű, és a tényállás akkor is megvalósul, ha nincs tényleges anyagi kárkövetkezmény.
2. ugyancsak büntetendő cselekménynek számít az engedély nélküli elidegenítés - ideértve azt is, amikor ezek elmulasztása nem érinti a jogi érvényességet, csupán a jogszerűséget - ez a rendelkezés nem új, az 1983-as CIC 1290 – 1298. kánonjai részletesen foglalkoztak már ennek szabályaival -, valamint a tiltott vagyonkezelés, ami nem azonos a 285. kánon 4 §-ban a klerikusok számára tiltott vagyonkezelés cselekményével. Ebben az esetben az a jog sérül, amely az egyházi szerveket döntéshozatalban való részvételt illetően megilleti. Hangsúlyos, hogy az 1983-as Kódex csak megfelelő büntetésről írt, most viszony már a büntetés konkretizálódik, illetve csak érvénytelen elidegenítés büntetéséről írt, míg a megreformált 1376. kánon 1. §. 2 pontja azonban tudatosan kiterjeszti a bűncselekmény fogalmát, hogy az illegitim, de formailag érvényes ügyleteket is lefedje (ad liceitam et ad validitam),[9] függetlenül attól, hogy rendes vagy rendkívüli vagyonkezelésről lenn-e szó. „A bűncselekmény megvalósulásához már az is elegendő, hogy a törvényben előírt kötelezettségeket nem tartották be. A szándékosság azonban itt is feltétel; ha a cselekmény csupán gondatlanságból történt, akkor a 1376. kánon 2. §-a szerinti bűncselekmény valósul meg (vö. 111. pont).”[10]
Zalbidea nagyon szép, ugyanakkor sajátos nézőpontban közelíti meg az engedély nélküli elidegenítés kérdéskörét. Megközelítésében az üdvössége jelének és eszközének, az Egyháznak rendelkezésére bocsátott anyagi eszközök a teremtmény háláját fejezik ki, vagyis nem más, mint az ember válasza a Jézus által adott ingyenes üdvösségre.[11] Így szemlélve az engedély nélküli elidegenítés ennek a hálának a megcsúfolása, mivel ebben az esetben a javakat kezelő személy már nem kezelőként, adminisztátorként, hanem sajátjaként, vagyis tulajdonosként tekint a reá bízott javakra.[12] A cselekedetet természetesen motiválhatja az egyéni haszonszerzés, de ebben az esetben az 1376. kánon 1.§ 1. pontja szerint ebben az esetben más bűncselekmény is megvalósul, ezért helyesebb bizonyosfajta „törvény- és hierachiafelettálló” magatartást vélelmezni, amely a szabályokat figyelmen kívül hagyja. Tehát nem annyira – vagy nem csak - a javak tételes eltulajdonításáról van szó, hanem az egyházi hatalom és küldetés önkényes kisajátításáról. Tehát még abban az elméleti esetben, ha a jogügylet esetleg tényleges gazdasági hasznot is hozna a jogi személynek, a kezelő törést okoz az adminisztrátor, a javak és az egyházi felsőbbség viszonyában.[13] Ahogy De Paolis bíboros megjegyzi: „Az adminisztrátor hűsége nem merülhet ki a formalitások betartásában; a hűség lelki attitűd, amely az Egyház javaihoz való viszonyból fakad.”[14]
3. súlyosbító körülmény a gondatlanság – hasonlóképpen Ferenc pápa Mint egy szerető anya kezdetű motu propriójának 1. pontjában megfogalmazottakhoz -, ami annyiban újdonságnak tekinthető, hogy a kánonjog általánosságban a szándékos cselekményeket bünteti (1321. kán 2. §). Itt azonban a súlyos gondatlanságból elkövetett magatartásmintát is szankcionálja, azaz ha valaki hanyagságból vagy tudatlanságból mulasztja el a szükséges konzultációt, de még inkább, ha súlyos gondatlanságot tanúsít az egyházi javak kezelésében. A rendelkezés azért is különösen fontos, mert világosan kimondja, hogy a bűncselekmény megvalósulásához nem feltétlenül szükséges, hogy tényleges anyagi kár keletkezzen, hanem elégséges lehet a gondatlan magatartás is, vagyis az, hogy az anyagi javak kezelője veszélyeztesse az Egyház földi javait. E kánon mögött kétségtelenül az egyházfegyelem megerősítésének szándéka ismerhető fel.
Ahhoz tehát, hogy büntetendő cselekményről beszélhessünk, három szempont hangsúlyos:
a) a cselekvés (elvétel, elidegenítés stb.), tehát alapvetően döntéshozatal, de nem csak az aktív tett, hanem a hanyagság is lehet büntetendő cselekmény,
b) gondatlanság vagyis negligentia, ami az elvárható figyelem elmaradása és
c) kár okozása, vagyis ha az Egyház javaiban tényleges vagy erkölcsi, szimbolikus kár keletkezzék.[15]
A gondatlanság kérdésére szükségesnek tűnik kicsit részletesebben is kitérni.
Értelemszerűen a gondatlanság büntetendő cselekményét az a személy tudja megvalósítani, akire a földi javak kezelése rá van bízva, vagy aki felügyeleti, illetve ellenőrző felelősséget gyakorol. Eltekintve a Római Pápától, aki az Egyházban a javak legfőbb kezelője (CIC 1253. kán), akinek illetékessége és hatalma kiterjed mindazon egyházi javakra is, amelyeket a gyakorlatban nem ő kezel közvetlenül, az általános egyházi joggyakorlatban ez a feladat az ordináriusé, aki ezt közvetlen (saját) kezelőre bízza, mint olyan személyre, aki ténylegesen is végzi a javak mindennapi igazgatását. A mindennapi, egyházmegyei gyakorlatban ez utóbbi általánosan az egyházmegyei vagyonkezelő és a plébános vagy a templomigazgató (a jámbor alapítványok, egyesületek stb. statútumaik szerint kinevezett kezelők kérdésére nem térnénk ki).
A gondatlanság, mint szakkifejezés jelenthet:
a) tényként érdektelenséget, közömbösséget valamely tárgy iránt,
b) magatartásként a gondosság hiányát különösen is a kötelesség teljesítésének területén, ami az akarat hiányával társulhat, illetve melyből a kötelesség késedelmes teljesítése fakadhat.
Összességében tehát olyan kár, amely elkerülhető volna az elvárható magatartás és kötelességteljesítés megléte esetén. A kánonjogi felfogás fogalmi egyenértékűséget állít a „culpa” és az „omissione debitae diligentiae” kategóriái között.[16] Felmerül a kérdés, hogy a culpa lata (rendkívüli mértékű gondatlanság, a legalapvetőbb figyelem hiánya), cupla levis (elvárható, jó családapa gondossága) vagy pedig a culpa levissima (csak különösen éber személy látja előre a nehézséget) cselekményéről van-e itt szó? A gyakorlat szerint az a személy, akit culpa lata jellemez, ritkán kerül felelős, vagyonkezeléssel járó pozícióba, a culpa levissima pedig leginkább gazdaságilag képzett személy cselekményének tekinthető. Megítélésünk szerint itt leginkább a culpa levis-ről lehet szó, és ebben a gondatlanság jogállásának megállapításához szükséges elemek: a gondossági kötelezettség, ennek megszegése és a kettő közötti ok – okozati összefüggés, továbbá a kár, magában foglalja a törvény nem ismeretét, de még inkább azt, hogy az elkövető nem tett meg mindent, ami az adott hivatalban tőle elvárható lett volna.[17]
Azzal, hogy a kánon nem határoz meg konkrét szankciót, a iusta poena kifejezést használva rugalmas mérlegelést biztosít az illetékes számára. Ahhoz pedig, hogy a gondatlanság valóban súlyosnak minősíthető legyen, Conde szerint világos kritériumok megállapítása szükséges, úgy mint a kár mértéke, a gondatlanság gyakoriság vagy az, hogy az elkövető kapott-e már figyelmeztetést.[18]
Ezen szankciók célja, hogy megóvják az Egyház vagyonát, valamint biztosítsák az egyházi szolgálat becsületességét (erre különösképpen a következő, 1377. kánon tér ki a simónia tilalmát illetően). E témát érintve, vagyis a klerikusok – tiltott - gazdasági aktivitását illetően nagyon röviden érdemes megemlíteni egy másik fontos területet is: az 1393-es kánon a klerikusok és szerzetesek példaadási kötelezettségét, különösen a gazdasági és pénzügyi kérdésekben. A kánonban szoros értelemben nem az egyházi vagyonról van csak szó, hanem arról az erkölcsi és közösségi felelősségről, amely a papi és szerzetesi hivatás gyakorlásával együtt jár.
Az 1393. kánon két bekezdésből áll, az első bekezdés szinte szó szerint megismétli a korábbi 1392. kánont: büntetés sújtja azokat a klerikusokat vagy szerzeteseket, akik az egyházjog által kifejezetten tiltott kereskedelmi vagy üzleti tevékenységet folytatnak. A második bekezdés viszont teljesen új: elsőként a kánon bünteti, ha egy klerikus vagy szerzetes olyan gazdasági bűncselekményt követ el, amelyet az adott ország polgári jogrendszere is büntet. Ez nem azt jelenti, hogy az egyházjog automatikusan „átveszi” a világi jogszabályokat, hanem azt, hogy aki a világi törvények szerint bűnös gazdasági visszaélésben, az kánonjogilag is felelősségre vonható.
Az Egyház ezzel azt fejezi ki, hogy a klerikus vagy szerzetes kettős felelősséggel tartozik: egyrészt az állami jog előtt, másrészt az egyház közössége előtt, mert cselekedete botrányt okoz és rontja az Egyház jó hírét. A kánon szövege egyértelmű: az ilyen személyt „büntetni kell” (puniri debet), tehát az egyházi hatóságnak nincs mérlegelési joga – a fellépés kötelező.
Hangsúlyos, hogy e büntetendő cselekményeket nemcsak klerikusok, megszentelt életet folytató személyek, hanem laikusok is elkövethetik, ha vagyonkezelési vagy adminisztratív feladatot látnak el, más kérdés, hogy ez utóbbiak esetében az Egyház szankciós eszközei még korlátozottabbak, mint a klerikusok ellen. „Az egyházi javak kezelésében tanúsított súlyos gondatlanság – azok részéről, akiknek kötelességük lett volna ezekről gondoskodni – új bűncselekmény az egyházi vagyon ellen, amely még nem szerepelt az 1983-ban kihirdetett büntetőjogi szabályozásban. Bár az ilyen magatartások rendszerint tényleges vagyoni kárt okoznak az Egyháznak, maga a kár nem szükséges feltétele a 1376. kánon 2. §-ában meghatározott két bűncselekmény megállapításának: elegendő, ha súlyos hibából vagy súlyos gondatlanságból eredő magatartás áll fenn, amely természeténél fogva veszélyezteti az egyházi vagyont.”[19]
Sajátos szempontok
Az elkövető. Értelemszerűen az 1371. kánon 1. pontjában leírt személy fogalma bármely természetes személyre vonatkozhat, elvileg az sem szükséges, hogy megkeresztelt ember legyen, bár ebben az esetben a büntetőjog érvényessége erősen kétséges. Érdekesebb azonban a 2. pont, amely a tiltott vagyonkezelésre vonatkozik, vagyis felvetődik a kérdés, hogy ki végezhet vagyonkezelést? Alapvetően a vagyonkezelésben részt vevők közé tartoznak:
a) maguk a jogi személyek (jellemzően egyházmegyék és plébániák, valamint egyházi intézmények),
b) az őket képviselő személyek, mint adminisztrátor, vagyis az, aki közvetlenül igazgatja azt a személyt, amelyhez ezek a javak tartoznak (CIC 1279. kán. 1. §.) (ordinárius, kinevezett vagyonkezelő, plébános, kinevezett intézményvezető),
c) valamint a tanácsadó testületek.[20]
Nyilvánvaló, hogy felelősségük különböző mértékű és jellegű, tehát egy plébániai tanácsadó testület vagy épp gazdasági tanács, akik a vagyonkezelőt a szabályzat szerint feladatának teljesítésében segítik (CIC 1280. kán) értelemszerűen más felelősséget viselnek, mint a plébános, aki „minden jogügyletben képviseli a plébániát” (CIC 532. kán). Hangsúlyos, hogy e helyütt nem a meg nem engedett vagyonkezelés tevékenységéről van szó - mint például egy kiérdemesült püspök vagy segédlelkész esetében, akik nem rendelkeznek illetékességgel (hatalomról e területen nem lehet beszélni)[21] -, hanem arról, hogy a jogcselekmény, még akkor is, ha civil jogi szempontból érvényesnek tűnhet is, a megfelelő engedély, vélemény stb. hiányában érvénytelennek[22] tekinthető.[23]
Az elévülés. A jelen reform során a vagyon elleni bűncselekmények elévülési ideje háromról hét évre nőtt (1362. kánon). A kánonjogban – csakúgy, mint az általános jogban – a büntetőnormák nem hatnak visszamenőleg (1321. kánon §2). Egyetlen kivétel a „favor rei” elve: ha a régi és az új törvény eltér, mindig a vádlott számára kedvezőbb szabályt kell alkalmazni (1313. kánon §1): ez ebben az esetben nem alkalmazható, hiszen az elévülés időtartama növekedett. Ez az új határidő csak a 2021. december 8-a után elkövetett tettekre alkalmazható. A korábban elkövetett hasonló cselekmények három év alatt elévülnek, a régi kánon alapján, ugyanakkor nehézséget jelenthet, hogy a korábbi megfogalmazás csak általánosságban határozott meg bűncselekményeket.
A büntetés. Ezt illetően hangsúlyos, hogy az kötelező, vagyis a törvényhozó ferendae sententiae-t határoz meg a CIC 1336. kánon 2-4 §-a szerint,[24] valamint az okozott kár jóvátételét, ami lehet az eltulajdonított vagy elidegenített javak visszajuttatás/szerzése, illetve a kár mértékének megfelelő más anyagi kártérítés.[25]
Összegzés
A Pascite gregem Dei kiadása „válasz” volt az idők jeleire: az, hogy az 1983-as Kódexben lefektetett büntetőjogi rendelkezéseket a gyakorlatban alig alkalmazták, a pasztorális szemléletmódnak pedig a diszciplína látta kárát, mindez szükségessé tette egy új, egyértelműbb és centralizáltabb szabályozás kialakítását. A vagyoni természetű bűncselekmények új szabályozása a kánonjogban egy kiegyensúlyozottabb, pontosabb és hatékonyabb rendszer létrehozását célozza, mellyel az Egyház nemcsak az anyagi javakat, hanem a közösség bizalmát és erkölcsi hitelét is védi.
Hangsúlyos, hogy a reform célja nem az, hogy több büntetést szabjon ki, hanem hogy egyértelműen meghatározott jogi felelősséget teremtsen, a visszaéléseket megelőzze és biztosítsa a példamutató magatartást mindazok oldaláról, akik az Egyház javai felett rendelkeznek és adminisztrációjukban felelősséget viselnek.

---

[1] Vö. Boni, Geraldina, Il Libro VI De sanctionibus poenalibus in Ecclesia, in Stato, Chiese e pluralismo confessionale (2022/11), 2 kk.
[2] Vö. Thekkekara, George, Revision of Penal Norms in the Church by Pope Francis, in Encounter 15/1 (2024) 107.
[3]Vö. Conde, Bonifácio Luís Carvalho, El delito de negligencia en la administración de los bienes eclesiásticos, in Revista Española de Derecho Canónico 82 (2025), 7.
[4] Vö. Di Nicco, Jorge Antonio, Administración de los bienes eclesiásticos: la importancia de la Asesoría diocesana sobre inmuebles y cuestiones edilicias, in: AADC XXVI (2020-2021), 272.
[5] Vö. Aznar Gil, Federico, La administración de los bienes temporales de la Iglesia, UPSA, Salamanca 1993, 38.
[6]Vö. Gidi, Marcello, Analisi dogmatico-concettuale del can. 1376 §1, 2°: interesse protetto e fatto lesivo, in Periodica 112 (2023), 661 kk.
[7] Vö. Artner, P, A kánoni büntetések alkalmazását megelőző fegyelmi intézkedések, SZIT, Bp. 2013, 202-203.
[8] Vö. Papale, Claudio, Il nuovo delitto di furto, in Ius Ecclesiae 35 (2023), 373.
[9] Vö. Gidi, Analisi dogmatico-concettuale del can. 1376 §1, 2°: interesse protetto e fatto lesivo, 680-681.
[10]Dicastero per i Testi legislativi, Le sanzioni penali nella Chiesa, CV 2023, 129.
[11] Vö. Zalbidea, Diego, La enajenación ilegítima: evolución histórica de la formulación del tipo del delito, in Ius Ecclesiae XXXV (2023/2), 386.
[12] Megjegyzendő, hogy az emberben ez a felhalmozás-birtokbavétel vágya, illetve a területvédő agresszió egy nagyon mélyen gyökrező ösztön, amelyet humanizálni, korlátozni szükésges.
[13] Vö. Zalbidea, La enajenación ilegítima: evolución histórica de la formulación del tipo del delito, 387.
[14] Vö. De Paolis, Velasio, I beni temporali della Chiesa, Libreria Editrice Vaticana, Bologna, 2019, 264.
[15]Vö. Conde, El delito de negligencia en la administración de los bienes eclesiásticos, 16.
[16] Vö. Gidi, Marcelo, La negligencia de la jerarquía eclesiástica frente a los casos de abusos sexuales cometidos por un clérigo, in Anuario Argentino de Derecho Canónico XXIII (2017/I), 319.
[17] Vö. Conde, El delito de negligencia en la administración de los bienes eclesiásticos, 18-19.
[18] Vö. Uo. 34.
[19] Vö. Uo. 35.
[20] Vö. Miñambres, Jesús, La responsabilità canonica degli amministratori dei beni della Chiesa, in Ius Ecclesiae 27 (2015), 578.
[21] A CIC 1255. kánonja a javak tekintetében jogképességről, capacitas-ról beszél, és nem potestas-ról, a hatalom gyakorlásának valamely formájáról.
[22] Jogi szempontból természetesen szükség lenne arra, hogy további megkülönböztetéseket tegyünk, de mivel az 1376-os kánon megelégszik az érvénytelen és meg nem engedett elidegenítéssel, ezért, valamint a tanulmány terjedelmi korlátai miatt ettől most eltekintünk.
[23] Vö. Gherri, Paolo, L'amministrazione invalida o illecita dei beni ecclesiastici, in Ius Ecclesiae 35 (2023), 415 - 417.
[24] Vö. Gidi, Analisi dogmatico-concettuale del can. 1376 §1, 2°:, 685.
[25] Vö. Papale, Il nuovo delitto di furto, 383.