CONTACTUS NOMINALIS
időszakosan megjelenő
online tudományos folyóirat
Kiadó:
Brenner János Hittudományi Főiskola
Főszerkesztő:
Dr. Maróti Gábor
HU ISSN 3003 - 9819


2026/ 1. szám

***


Pődör Lea


A technológia emberképe


Bevezetés


A modern kor egyik legnagyobb elméleti és gyakorlati kihívása az ember, a társadalom és a technológia közötti komplex kapcsolat megértése – ez a viszony éppen napjaink aporiája. Sokat sejtet a görög eredetű aporia szó, ugyanis egyfajta kiúttalanságra, megoldhatatlanságra utal, s jelenti a kétségek között megoldott dilemmákat. Az emberiség számos ilyen aporiát fogalmaz meg,[1] amikor a mindennapok vagy éppen a tudományok által felszínre hozott nehézségeket észleli-értelmezi. Jelen korban ez a dilemmás helyzet tehát a technológia térnyerésével összefüggésben bontakozik ki, hiszen a technológia átalakítja az emberképünket, befolyásolja a társadalmi és kulturális struktúrákat, valamint felveti a jogi szabályozás szükségességének kérdéseit is. A megértés folyamatában három fogalom kiált magyarázatért: ember, társadalom, technológia – első pillantásra e felsorolás „kakukktojása” a technológia lehet, mely az embertől és társadalomtól megkülönböztetett, nem természetes, hanem mesterséges képződmény. Mélyebbre ásva azonban a három fogalom szerves összefüggését lehet kitapintani a történelemben, illetve kortárs tudósaink monográfiáiban is e jelenségek viszonyának elemzése, értelmezése jelenti az egyik fő küldetést – mondhatjuk azt is, hogy az ember és a technológia közötti kapcsolat soha nem volt olyan szoros és mély, mint napjainkban.
Egyre inkább érezhetővé válik, hogy az emberiség meghatározó szerepe a világ átalakításában és a kultúra megteremtésében veszélybe kerülhet, ahogy a technológia egyre inkább átveszi az irányítást a társadalmi rendszerek fölött. Yuval Noah Harari ezt a helyzetet így fogalmazza meg: „Ha a hatalom átkerül az emberektől az algoritmusokhoz, többé nem úgy fogjuk látni a világot, mint önálló, a helyes döntések meghozásán fáradozó egyének játszóterét. Inkább az egész univerzumot adatfolyamként fogjuk érzékelni, az organizmusokat benne alig látjuk majd többnek biokémiai algoritmusoknál, és abban fogunk hinni, hogy az emberiség kozmikus küldetése, hogy létrehozzon egy mindent magába foglaló adatfeldolgozó rendszert – majd maga is beleolvadjon.”[2] Harari kissé gondterhelten tekint a jövőbe, s úgy látja, hogy a technológia[3] árnyékot fog vetni az emberiségre. Felvetése rávilágít arra a kritikus pontra, ahol az emberi identitás, autonómia és szabad akarat kérdőjeleződik meg a technológia[4] (pl. algoritmusok, digitális rendszerek stb.) uralta világban. Az ember többé nem egyszerű homo faberként jelenik meg, hanem – a hivatkozott történész példájánál maradva – egyre inkább „adatként” lesz értelmezhető része egy nagyobb rendszernek, amely fölötte áll.
A keresztény – különösen a katolikus – gondolkodás klasszikus emberképe egyszerre hangsúlyozza az ember teremtményvoltát és kultúrateremtő hivatását. A világ nem pusztán „nyersanyag”, hanem ajándékként kapott teremtés, amelynek az ember nem ura, hanem felelős gondnoka; ugyanakkor éppen e felelősség körében nyer értelmet az ember alkotó, formáló tevékenysége is. E nézőpontból a technológia – beleértve a digitális rendszereket is – nem önmagában vett üdv vagy veszély, hanem olyan emberi mű, amely a személy méltóságát, szabadságát és a közjót vagy szolgálja, vagy aláássa; ezért a technológia emberképe kérdésében nem kerülhető meg az a mérce sem, amely a személyt a teremtés rendjében helyezi el.


Az ember mint homo faber


Az emberi létezés technológiával áthatott világban történő vizsgálata során felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben változtatja meg a technológia az emberről alkotott képet. A jelen korban a modern technológia emberképét fürkészve összetett kép rajzolódik ki előttünk. Ezen emberkép gyökere egészen biztosan a gondolkodó homo sapiens lehet, s mivel a technológia állandó változásban és fejlődésben van, a homo ludens is egyfajta emberkép-árnyalást jelent.[5] Nem szabad elfelejteni, hogy a fejlesztési-programozási folyamatok racionalizálása érdekében az embernek sokszor homo oeconomicusként kell funkcionálnia, s ezen képességét latba vetve kell egyensúlyoznia a gazdasági érdekek és a lehető legcsekélyebb mértékű kár között.[6] Ugyanakkor az ember nem elszigetelten él: mint homo sociologicus egy nagy közösség részeként tölti mindennapjait, így tehát az ember a társadalom által meghatározott létező, s e közösségben elfogadja az értékek mentén megfogalmazódó társadalmi normákat, és e mércék szerint cselekszik.[7] Az utóbbi időben egyre inkább hangsúlyossá válik az is, hogy az emberről még többet árul el, ha homo psychologicusként próbáljuk megérteni, s így felszínre kerülnek cselekvéseinek tudatalatti motívumai is.
A fenti emberképeket említve egy olvasat hiányzik a sorból: a homo faberről szóló diskurzus. A technológia különféle eredményeit értékelve gyakran úgy említik a szakkönyvek az embert, mint homo fabert. Homo faber volt az ősember a ma már kezdetleges találmánynak tekinthető pattintott-csiszolt szerszámaival, a görög Arkhimédész, a polihisztor Leonardo da Vinci, vagy éppen Gottlieb Daimler, az automobilok úttörője. Ők és még sokan mások olyan vívmányok megalkotói, melyek a technológia történelmének egyes építőkövei, s hozzájárultak ahhoz, hogy az emberi civilizáció mindig értékteremtő célokkal felvértezve körvonalazódjon.[8] Kérdés, hogy vajon honnét is ered a homo faber kifejezés és milyen jelentést hordozott és hordoz napjainkban: aktuális-e még ma is az embert homo faberként emlegetni a technológiai vívmányok okán?
Homo faber suae quisque fortunae – szól a szállóige, melyet Appius Claudius Caecusnak köszönhetünk.[9] „A vak”-ként aposztrofált római politikus nem sejtette, hogy e gondolat igen nagy hatású lesz és évezredeken átível majd, s éppen a technológiai fejlődés produkál majd olyan nóvumokat, amelyek következtében e megállapítás mintegy „főnixmadárként” kénytelen a poraiból újjáéledni. Caecus mondatából az utókor a homo faber szóösszetételt ragadta ki, s szokás olyan értelemben emlegetni, mint „az ember mint kovács”, „mesterember”, ezzel is kifejezve, hogy minden ember saját sorsának kovácsa. Az ember eszerint teremtő képességekkel rendelkezik, eszközöket, gépeket készít és ezek révén saját sorsát is mintegy „megalkotja”, vagyis az ilyen ember igazán cselekvő módon éli életét, miközben instrumentalizálja környezetét. Meg kell jegyezni, hogy a katolikus teológia fogalmi készlete ugyanakkor hasznos különbségtételt kínál a „teremtés” és a „készítés” között. A teremtés szigorú értelemben nem technikai művelet, hanem a lét ajándékozása; ebben az értelemben az ember nem „teremtő” a szó abszolút értelmében. Viszont az ember – mint értelemmel és szabadsággal bíró személy – részesedhet a világ alakításának feladatában: képes a teremtett valóság lehetőségeit kibontani, formát adni neki, és ezzel kultúrát építeni. Ez a megkülönböztetés egyszerre erősíti meg a homo faber intuícióját (az ember valóban alkot), és húz határt a technológiai önértelmezésben (az emberi „alkotás” nem azonos a létforrás szerepével).
Vitathatatlan, hogy az ember által létrehozott eszközök rengeteget fejlődtek, óriási változáson mentek át, viszont a cél állandó maradt: az őt körülvevő világ emberi célokra történő használatának biztosítása. Ennek az eleven törekvésnek a jele már Arisztotelésznél is kimutatható, amikor az okság fogalmairól írt.[10] A XIX. századtól kezdve aztán, a tudományok fejlődése révén még intenzívebben jelentkezett az igény arra, hogy az ember átalakítsa és saját szolgálatába állítsa a világot; mi több, e században indult meg az a törekvés, hogy egyre összetettebb technikákat-technológiákat fejlesszenek ki. Az említett század közepén a technológiát már nem a kézművesség határozta meg, hanem a különféle gépezetek-berendezések működtetése, valamint az, hogy a technológiát a tudomány kezdte vezérelni. A lényeg tehát abban rejlik, hogy az emberiség története egy valamennyire egységes homo faber-fogalom talapzatán áll: az 1850-es évek körül végbement technológiai-tudományos fordulópont ellenére a homo faber maradt az ember-volt egyik lényegi eleme.[11]
Ezen összefüggéseket látva nem meglepő, hogy a homo faber kifejezés a XX. században reneszánszát élte,[12] amikor is a filozófiai antropológia egyes képviselői gondolkodásuk központi fogalmává tették az embert[13] – mint homo fabert. Ennek közvetlen előzményét képezi a marxizmus-materializmus gondolatvilága, illetve Hegel és Marx teóriái. Hegelnél a munka nem csupán termelést jelent, hanem a szellem kifejezése is, ami által a valóság formálódik; vagyis szerepe van az önmegvalósításban.[14] Marxnál a homo faber a társadalmi munka és termelés alanya. A tőke című művének hasábjain részletes elemzést ad a technikai fejlődés társadalmi hatásairól. Marx szerint a modern technológia, különösen a gyártásban, az elidegenedéshez vezet, ahol a munkás elveszíti a kapcsolatát a saját munkájával. A munka már nem az önkifejezés formája, hanem csupán egy eszköz a megélhetéshez.[15]
A következőkben úgy koncentrálunk a fogalomra, mint ami az alábbi jelentést hordozza: a homo faber kifejezés általában ember és technika (illetve kultúra) viszonyára utal, arra, hogy tevékenység (munka) kifejtésével milyen eszközöket, intézményeket tud létrehozni az ember – ezt vizsgálva választ kapunk arra, hogy az ember mennyiben tekinthető technológiai lénynek. A filozófiai antropológia általánosságban ugyanis azt tanítja az emberről, hogy „(…) valamikor, a fejlődéstörténet folyamán ’nyitottá vált a világra’ egy élőlény, ’az ember’, s e nyitottságot nyomon követte a kultúra kiépítése. Az állattal ellentétben az ember ’nyitott a világra’: nem csak értelmezheti világát, hanem változtatnia is kell rajta. (…) Nem marad más számára, mint hogy mesterséges környezetet teremtsen magának, s ezt kultúrának nevezzük. A kultúra (…) lesz az új, az állati ösztön helyébe lépő általános vonatkoztatási és tájékoztatási rendszer, ami nemcsak létfenntartását biztosítja az embernek, hanem szellemi tartást, biztonságot, otthont és védettségérzést is nyújt. (…) A kultúra, a társadalmi rend ellensúlyozza és pótolja az ember ’szervi primitívségét s biztosítja fennmaradását az ellenséges természettel vívott küzdelmében.”[16]
Max Scheler Az ember helye a kozmoszban című művében kutatta az emberi élet értelmét, mibenlétét, s úgy vélte, hogy ha az embert csak mint homo faber definiáljuk, akkor az ember nem sokban különbözne az állatoktól. A darwinizmus képviselőitől eltérően vitatta, hogy az ember és az állat is bír intelligenciával, mert szerinte csak az előbbi rendelkezik ezzel a jellemzővel; a másik táborba sorolható szerzők elvitatják az embertől a metafizikát.  Az ember viszont Scheler szerint éppen azért különbözik az állattól, mert metafizikai eszméket alakít ki, vizsgálódásai pedig a világ egészére kiterjednek. Ebben a folyamatban az embert a szellem[17] segíti, a szellem centruma pedig maga a személy, egy véges létszféra, ahol megjelenése érzékelhető. A szellem magában foglalja az észt, a szemléletet, s a volitív és emocionális aktusok egy sorát is (pl. jóság, szeretet, tisztelet, szabad akarat, stb.). Az embernek világa is van, nyitott a világra, tehát környezetétől teljesen szabad. Mi több, az állatnak nincsenek „tárgyai”, képtelen a környezetét tárggyá tenni. Egyedül az ember képes arra, hogy sajátos távolságot tartson a környezetével, s a környezetet világgá (illetve a világ valamely szimbólumává) tudja formálni. Az állat továbbá nem tudja a saját testét és annak mozgásait úgy tárggyá tenni, mint az ember; sőt, az ember akár a tudomány nélkül is képes erre.[18]
A homo faber-fogalmat Arnold Gehlen az alábbi tartalommal ruházta fel. Gehlen szerint az ember a létért való küzdelem során nem ösztöneire van utalva, s nem támaszkodhat semmiféle biológiai szervre sem – léte biztosítását egyedül az teszi lehetővé, ha ún. szervpótló eszközöket (szerszámokat) és társadalmi intézményeket hoz létre.[19] A filozófus Az ember – természete és helye a világban c. művében kiindulópontul leszögezi: az ember korántsem „kész-lény”, ezért nevelésre és gondozásra szorul, ez idő alatt pedig a legnagyobb mértékben ki van szolgáltatva az általa teremtett mesterséges környezetnek. Gehlen emberképe egy cselekvő embert mutat, a cselekvés pedig arra való, hogy azáltal az ember megváltoztassa a természetet és kiszolgálja saját céljait. Az állathoz képest azonban az ember meglehetősen fogyatékos, mivel nem éppen életképes egy természetesnek tetsző külvilágban. Ezt a problémát ellensúlyozva, rendelkezik egy igen fontos tulajdonsággal: nyitott a világra, s észlelő- és tanulóképessége révén képes lesz arra, hogy ezt a külső természetet úgy alakítsa át, hogy abban élni tudjon.[20] Az ekképpen megváltozó környezet nem illethető továbbá a természetes jelzővel, mert emberi művé válik, kultúrává válik – következésképpen az ember olyan élőlény, aki kultúrát képes teremteni. Gehlen igen tágan értelmezi a kultúra fogalmát, [21] abba foglalja például a primitív népek eszközeitől kezdve a gazdaságot, a jogot és a társadalmi rendet is. Látható, hogy ezek mind emberi kreálmányok, semmi sem a természettől adott: valójában szinte semmi nincs, amit ne lehetne létrehozni. Az imígyen felépülő kultúra az ember számára fészekként funkcionál, a kultúra kiépítésében pedig a technika nyújtotta és nyújtja a legnagyobb segítséget.[22]
Henri Bergson is teoretizált a homo faber-kérdésről. Úgy látja, hogy a fejlődés egyedül az ún. életlendületnek (élan vital) köszönhető, s ez nem hódol be a természet törvényeinek, sem pedig semmiféle tervnek. Folyamatként írható le, mely előreláthatatlan újdonságokból és teremtő ugrásokból tevődik össze, és nincsen mögötte semmilyen mechanisztikus szemlélet.[23] Az élet teremtő dinamizmus – s csak akkor leszünk képesek megérteni a világban megjelenő nagyfokú kreativitás és újdonságok tárházát, ha így fogjuk át az életet. Úgy véli, hogy az emberi értelem lényeges eljárása kezdetben a gépfeltalálás volt, s Bergson korában is a mesterséges műszerek gyártása és használata körül forgott a társadalmi élet. Azt állítja, hogy valamely feltalálásnak mély hatásai csak akkor vehetők észre, ha már szem elől veszítettük újdonságát. Ahogyan írja: „Egy század múlt el a gőzgép feltalálása óta, és csak most kezdjük érezni a mély rázkódtatást, melyet okozott. (…) Évezredek múlva, mikor a múlt hátrálása már csak a nagy vonalakat mutatja majd, háborúink és forradalmaink keveset fognak számítani föltéve, hogy még emlékeznek majd rájuk; de a gőzgépről és a velejáró mindennemű feltalálásokról talán úgy fognak beszélni, mint mi a bronz vagy a csiszolt kövek idejéről: korszakot fognak meghatározni.”[24] Hangsúlyozza, hogy az emberi értelem, „(…) ha azt nézzük benne, ami eredeti cselekvésmódjának látszik, nem egyéb, mint mesterséges tárgyak készítésének (…) és a gyártás végnélküli variálásának képessége.”[25] Summázata: ami az élet működésében lényegi, az a teremtés képessége, ami viszont esetleges, az pedig maga az evolúció.[26]
Hannah Arendt filozófusnő The Human Condition című monográfiája bebocsátást enged a homo faber-eszmetörténetbe is. Sokan a homo faber és homo ludens szembeállítást is vizsgálják e művén keresztül, amelyben a szerző három értelmét adja meg az emberi létezésnek. Egyrészt, mivel az ember nap, mint nap azért dolgozik, hogy a túlélés alapvető feltételeit biztosítsa, meglehetősen nagy hasonlóságot mutat az állatokkal – ebben az aspektusban az ember a teste (szervezete) szükségleteinek rabszolgája lesz. Ha szabad akar lenni, el kell hagynia ezt a szolgai attitűdöt, s a kreatív tevékenységek (egészen pontosan valamiféle kreatív munka) felé kell fordulnia. A másik értelemben az ember olyan eszközöket képes megalkotni, melyekkel felépíti saját emberi, „emberszabású” világát – e képessége miatt homo fabernek nevezhető, s a világ, melyet létrehoz, valóban egy olyan tér, ami az emberi élet színtere. Arendt szerint azonban ez a fajta homo faber-lét közel sem lehet elégséges az ember számára. Természetesen az eszközkészítő képessége üdvözlendő, hiszen ez által az ember a természetes világtól eltérő mesterséges világot alkot magának.[27]
A vázolt filozófiai antropológiai megközelítések közös üzenete az, hogy az ember az a legmagasabb rendű lény, akit állandóan cselekvő és alkotó képesség jellemez, mellyel környezetére hatni képes, s azt meg is tudja változtatni – mindezt úgy teszi, hogy elősegítse a túlélést és különböző igényeinek kielégítését. Az ember mint homo faber ideája igen mélyen gyökereik az ember-technika/technológia reláció értelmezésében, s annak történeti és filozófiai jellegű magyarázatának párhuzamos láttatása indokolt. Az ember-lét egyik kiemelt aspektusa a cselekvés, a kreativitás, s a munka – világos, hogy az ember nem passzív szereplője a világnak, hanem alakítója. Heidegger is hangsúlyozza, hogy amikor az ember egy-egy technikát gyakorol és alkalmaz, sajátosan emberi ténykedést végez, ezáltal céljait kívánja elérni, s a folyamatban az arisztotelészi okság dominál.[28]
Az ember alkotóképességét a modern technológia fokozta, s szinte beláthatatlanul bővítette; a szerszámok és különféle eszközök helyett az ember ma már olyan mesterséges világot alakít ki, amely virtuális világ, s amelyben a fizikai alkotás helyét átveszi az információk és adatok cseréje – e világ komplex, s még mindig kiismerhetetlennek tűnik. Viszont mégiscsak megőrzött valamit az eredeti világából, hisz a virtuális világ egyrészt párhuzamosan létezik az ember fizikai világával, másrészt szintén emberi alkotás, így képes eszközként is funkcionálni, s általa az ember önmagát is értelmezi. Kérdés persze, hogy a modern technológia hogyan hat a homo faber autonómiájára? A korábbi technikai-technológiai vívmányok (pl. melyekre Bergson is utal a fentebb idézett szövegben) közvetlen kontrollt biztosítottak az alkotó ember számára, ez viszont manapság egyre halványabbá válik.[29] Nem túlzás azt prognosztizálni, hogy a homo faber szép lassan tanúja lesz annak a folyamatnak, melyben az ő alkotása – a technológia minden konkrét vívmánya – már-már önálló entitássá válik. Míg a technika, s a technológia régebben eszközként szolgált az ember alkotói potenciáljának kibontakoztatásához, ma már sok esetben a technológia maga is inkább résztvevője, néha pedig irányítója lett az alkotási folyamatnak. A katolikus társadalmi tanítás ehhez a fordulathoz gyakran „technokrata” kockázatként kapcsol: amikor az eszközrendszerek logikája – hatékonyság, mérhetőség, optimalizálás – észrevétlenül normává válik, és a személyt (méltóságát, relációit, felelősségét) puszta funkcióvá redukálja. Ebben a perspektívában az a kérdés, hogy a technológia „alkotóvá” válása mellett mi őrzi meg a döntések emberi karakterét, valójában antropológiai és morális kérdés is: ki viseli a felelősséget, és mi marad a szabadság, illetve a lelkiismereti mérlegelés tere. A homo faber autonómiája így nem csupán a kontroll technikai problémája, hanem annak a határa is, meddig engedjük, hogy a gépek által közvetített racionalitás átírja az emberről alkotott képet.


Zárógondolat


Az ember alkotó szerepe nem tűnt el, de új kihívásokkal és kérdésekkel szembesül, mely kérdések közül talán az a legaggasztóbb, hogy hogyan őrizhetjük meg autonómiánkat és kreativitásunkat abban a technológiai világban, amelyben a technológia egyre inkább maga is alkotóvá válik? A kezdeti eszközöktől (pl. kőszerszámok) a modern technológiáig (pl. mesterséges intelligencia) az ember technikai-technológiai alkotásai mindig tükrözték szükségleteit, kreativitását és fejlődési potenciálját. Az ember mint alkotó (homo faber) tehát a technológia létrehozója, ugyanakkor az alkotás során maga is formálódik – ez pedig napjainkban még inkább érvényes kijelentés. A keresztény antropológia perspektívájából mindez arra emlékeztet, hogy a technológiai világ alakítása nem pusztán technikai feladat, hanem morális és felelősségi kérdés is: az ember alkotó tevékenysége akkor marad a teremtés rendjével összhangban, ha a technológia végső mércéje továbbra is az emberi személy méltósága marad.



[1] Az emberiség eleddig számos ilyen aporiát fogalmazott már meg. „A legnagyobb társadalmi tanulságok a tizenkilenc-huszadik század nagy ideológiáinak sorsa szolgáltatta, a legnagyobb elméleti tanulságot annak a tudományos ideálnak a bizonyított lehetetlensége, hogy a világ valamennyi fizikai és biológiai folyamatának és ennek révén a pszichológia és szociológia jelenségeinek is, lehetséges egységes, ellentmondásmentes és teljes matematikai-logikai leírását, modelljét konstruálni.” Vámos Tibor (2010): A megértés aporiája. In: Magyar Tudomány. 2010/2. 208-214., 210.
[2] Harari, Yuval Noah (2019): 21 lecke a 21. századra (Ford. Torma Péter) Animus, Budapest, 2019. 59-60.
[3] A technológia kifejezés a görög „techné” (mesterség) és „logosz” (ismeret, tan) szavakból ered, a kettő együtt tehát mesterségbeli tudásra utal. A XVIII. század elejétől nagyjából egyetértés uralkodik abban, hogy a technológia és a tudomány fogalmai között a különbség az, hogy az utóbbi az elmélet, míg az előbbi maga a gyakorlat alkalmazása, s az elmélet gyakorlatra vonatkoztatott tudása.
[4] A technológia szót manapság igen kiterjesztően alkalmazzuk, s leggyakrabban a következő értelmezéseit hivatkozzuk: az egyes technológiákat feltalálók, szakértelmemmel rendelkező személyek alkotják meg; a technológia mindig egyfajta eszköz konkrét célok eléréséhez; a technológiai fejlődés a társadalmi változások mozgatója; a technológiai újítások az emberi történelem során elkerülhetetlenek voltak, s az emberiség haladását segítették elő. A legérzékenyebb pontja az összefüggéseknek az, hogy vajon léteznek-e eredendően jó vagy rossz technológiák, vagy esetleg csak az ember lehet jó vagy rossz, aki (jó vagy rossz) céljai eléréséhez felhasználja azokat? Caplan, David M. (2009): How to read technology critically. In: Kyrre, Jan et al. (eds.): New Waves in Philosophy of Technology. Palgrave MacMillan, 2009. 83-99., 91.
[5] Huizinga szerint bármely emberi foglalatosság gyökere a játékban rejlik, amely tevékenység egyidős az emberiséggel. Ahogyan a szerző fogalmaz: „Már régóta gyökeret vert bennem az a meggyőződés, hogy az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki.” Huizinga, Johann (1990): Homo ludens (Ford. Máthé Klára) Universum, Szeged, 1990. 7.
[6] Lindenberg, Siegwart (1990): Homo Socio-oeconomicus: The Emergence of a General Model of Man in the Social Sciences. In: Journal of Instituional and Theoretical Economics. 1990/4. sz. 727-748., 728-729.
[7] Ld. Giddens, Anthony (2008): Szociológia. Osiris, Budapest, 2008.
[8] Csetri Elek – Jenei Dezső szerk. (1998): Technikatörténeti kronológia. Stúdium Könyvtár, Kolozsvár, 5-6.
[9] Tönsing, Detlev L. (2017): Homo faber or homo credente? What defines humans, and what could homo naledi contribute to this debate? HTS Teologiese Studies/ Theological Studies. 2017/3. sz., 4495.
[10] Ld. Arisztotelész (1990): Metafizika (Ford. Szabó Miklós) Akadémiai, Budapest, 1990.  
[11] Lee, Keekok (2009): Homo faber: the Unity of the History and Philosophy of Technology. In Kyrre, Jan et al. (eds.): New Waves in Philosophy of Technology. Palgrave MacMillan. 13-59., 14. és 58.
[12] A kifejezés felmerül a humanisták gondolatvilágában is, s az is tudható, hogy olyan elméletalkotók munkásságában is lényeges helyet foglal el a kérdés, mint az USA alapítójaként is ismert Benjamin Franklin vagy a skót matematikus, Thomas Carlyle életműve. Karácsony András szerk. (1997): Bevezetés a társadalomelméletbe. Rejtjel Kiadó, Budapest, 166.
[13] A filozófiai antropológia fellépése előtt is természetesen a filozófia központi kérdése volt a „mi az ember?”. Különféle ember-olvasatok láttak napvilágot, s hogy csak néhány igen jelentős megközelítést említsünk: a szofista Prótagorasz például a homo mensura tételt fogalmazta meg: „Minden dolognak mértéke az ember, a létezőknek, hogy vannak, a nem létezőknek pedig, hogy nincsenek.” (Ld. Trencsényi-Waldapfel Imre (1961): Mindennek mértéke az ember. In: Világosság. 1961/1. sz., 13.) Arisztotelész az embert zoón politicon-ként, kifejezetten közösségi lényként írta le. A középkori filozófiában megjelenik a keresztény vallása tanítása, miszerint Isten saját képmására teremtette az embert. Az újkori filozófia fordulatában Descartes mint gépben lakozó szellemi lényként beszél az emberről. Hobbes, a polgári társadalom és állam nélküli időszak, a természeti állapot emberét vadnak, ösztönösnek látta, s ebben az állapotban ember embernek farkasa volt. Kant pedig tető alá hozza azt a megállapítást, hogy az ember képes erkölcsi önmeghatározásra, s erkölcsi törvényt ad magának. („Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” ld. Kant, Immanuel (1991): Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat, Budapest, 138.)
[14] Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1961): A szellem fenomenológiája (Ford. Szemere Samu) Akadémiai, Budapest, 34-68.
[15] Marx, Karl (1978): A tőke. I. kötet. Kossuth, Budapest, 1978. 39-90.
[16] Nyíri Tamás (1981): Az ember a világban. Szent István Társulat, Budapest, 8.
[17] „De mi is ez a szellem, ez az új és jelentős elv? Kevés olyan szó van, amely körül oly sok lenne a ködösítés, mint a körül, melynek használata során igen kevesen gondolnak valami határozottra. Ha a szellemfogalom csúcsára annak különleges tudásfunkcióját állítjuk, azt a fajta tudást, amelyhez csak  ő juttat, akkor legyen a szellemi lény pszichofizikai szervezettsége bármilyen is, alapmeghatározottsága nem más, mint az organikustól való egzisztenciális eloldódása, szabadsága, nem is annyira neki magának, mint inkább létcentrumának leválaszthatósága pályájáról, a rá nehezedő nyomástól, az organikustól való függésről, az életről és mindenről, ami az élethez tartozik, tehát a saját ösztönszerű intelligenciájáról is.” Scheler, Max (1995): Az ember helye a kozmoszban. Tanulmányok. (Ford. Csatár Péter) Osiris, Budapest, 45.
[18] Scheler, 1995, 43-58.
[19] „(…) az ember keresztülviszi a feladatot, hogy életét lehetségessé tegye: teremtő aktusai ezek a fogyatékosságból származó megterhelés leküzdésének – a tehermentesítésnek –, és a másik oldalról nézve, olyan aktusok, melyeke az ember önmagából hoz létre, s melyek, az állat oldaláról nézve, az életvitel egészen újszerű eszközei. (…) Az ember (…) tevékeny módon uralmat szerez a környező valóság fölött, amennyiben alkalmassá teszi azt életének szolgálatára, mivelhogy egzisztenciája számára nem állnak készen természetes, maguktól adaptált külső feltételek, vagy mivel a természetes, nem adaptált életfeltételek elviselhetetlenek a számára” Gehlen, Arnold (1976): Az ember – természete és helye a világban. (Ford. Kis János) Gondolat, Budapest, 48. 
[20] „Organikus primitivitása és eszköznélkülisége következtében az ember minden valóban természetes és ősi természeti szférában életképtelen. Magának kell tehát pótolnia a szervezetétől megtagadott eszközök kiesését, s ez úgy történik, hogy az ember tevékeny módon alkalmassá változtatja a világot életének szolgálatára. Saját magának kell ’elkészítenie’ a szervezetétől megtagadott védekező és támadó fegyvereket, csakúgy, mint természetes körülmények között egyáltalán nem adott táplálékát, s e célból tárgyi tapasztalatokra kell szer tennie, és technikákat kell kifejlesztenie a dolgok (…) kezelésére.” Gehlen, 1976, 49.
[21] Az ember „(…) életének szolgálatára alkalmassá tett természet összességét nevezzük kultúrának, s a kultúra világa az emberi világ. Az ember számára nem létezik egzisztálási lehetőség a változatlanul hagyott, a ’méregfogától’ meg nem fosztott természetben, és szigorú értelemben nem létezik ’természeti ember’, azaz nem létezik emberi társadalom fegyverek, tűz, előkészített és mesterséges táplálék, fedél és az emberek által kialakított kooperációs formák nélkül. A kultúra tehát a ’második természet’ – vagyis az emberi, az ember saját tevékenysége által megmunkált természet, az egyedüli természet, amelyben az ember élni tud -, s ez a ’természetellenes’ kultúra az a hatás, amelyet ez az egyszeri, úgyszintén ’természetellenes’ – mert az állattal ellentétes módon megalkotott – lény a világban kivált.” Gehlen, 1976, 49.
[22] Gehlen, 1976, 113.
[23] Ezzel világossá válik, hogy Bergson újítása igencsak fontos: bevezette a filozófiába az organikus szemléletet, s ezzel szakított a XVII. századtól jelentkező materializmussal. Kovács Gábor (2021): A természet, a város, a technológia, a kölcsönös segítség elve. Lewis Mumford ökológiai kultúrkritikája. In: Magyar Filozófiai Szemle. 2021/3., 32-46., 39.
[24] Bergson, Henri (1930): Teremtő fejlődés (Ford. Dienes Valéria) Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 129-130.
[25] Bergson, 1930, 130.
[26] Bergson, 1930, 130.
[27] Arendt szerint – s itt jut jelentőséghez az emberi létezés harmadik értelme – az emberi cselekedetek igazi célja az emberként való cselekvés szabadsága, mely egyedül csak a zoón politikon relációjában írható le; egy zoón politikon részt vesz a közéletben és tesz a szabadságáért. Ld. Arendt, Hannah (1998): The Human Condition. Second Edition. The University of Chicago Press, Chicago & London.
[28] Heidegger, Martin (2004): A metafizika meghaladása. In: József Adalbert Tillmann szerk.: A későújkor józansága II. Göncöl, Budapest, 2004. 115-116.
[29] Ennek egyik szimbolikus jele 1997-ben játszódott le. Garri Kaszparov sakkvilágbajnok fantasztikus sikereket tudott a háta mögött, trükkjeitől valósággal tartottak a játékostársai. 1997 májusában azonban a technológia megmutatta, hogy felül tud kerekedni az emberi elmén és kreativitáson: az IBM Deep Blue nevet viselő számítógépe sikeresen kikerülte a kaszparovi trükköket és nyert. E történet azt üzeni, amitől a jelen kor is retteg: a gép legyőzte az ember. Ha racionális magyarázatot kívánunk keresni a számítógép győzelmére, akkor arra kell utalni, hogy a gép nem csupán a sakk szabályait tanulta meg, hanem megértette a lehetőségek végtelen tárházát magában foglaló emberi elmét is. Érdemes megfigyelni, hogy mindezek után mi történt Kaszparovval: nem hagyott fel a sakkozással, hanem egy újfajta verziójára kezdett koncentrálni, az ún. kentaursakkra. E játék lényege az, hogy az emberi játékos és az algoritmus (gép) összefognak, együttműködnek, s így küzdenek egy másik hibrid csapat ellen. Hannah Fry matematikus ezt a példát felhasználva foglal állást az ember-gép harmonikus kapcsolatában: szerinte nagyon is érdemes megfontolni a kaszparovi hozzáállást, mely az ember-gép összefogás helyes formáját demonstrálja, azt, hogy együttműködésüket siker koronázhatja, amennyiben mindketten a legjobb tudásuk szerint igyekeznek közös célok megvalósítására. Hannah Fry (2020): Emberek és gépek. Hogyan tartsuk a kezünkben az irányítást a mesterséges intelligencia korában? (Ford. Dembinszky Zsófia) HVG Könyvek,17. és 218. Ugyanilyen pozitív példaként említhető Watson, a mesterséges intelligencia, amely 2011-ben megnyert egy Jeopardy! nevű televíziós műveltségi vetélkedőt, játékostársai pedig korábbi emberi bajnokok voltak. Felfedezve a Watsonban rejlő előnyöket, nem az ember pusztítására, hanem építésére használták fel ezután, főként a betegségek diagnosztizálása terén. Harari, Yuval Noah (2020): Homo Deus – A holnap rövid története. (Ford. Torma Péter) Animus, Budapest, 271.