Maróti Gábor
Az életre
nyitott szövetség és hűség erkölcsi struktúrája
Az erkölcsi élet konkrét életállapotokban és
hivatásokban ölti fel legmélyebb formáját. A házasság szentsége ebben a
perspektívában nem pusztán „családjogi” keret, hanem szövetségi valóság,
amelyben két személy életközössége kegyelmi jelként jeleníti meg Krisztus és az
Egyház szeretetét. A tanulmány célja, hogy a házasság erkölcsi jelentését ne
redukáljuk részletszabályokra, hanem a házasság belső struktúráját értsük meg:
hűség, kizárólagosság, felbonthatatlanság, kölcsönös önátadás és közös szentségi
út. A termékenység és nyitottság az életre a házastársi szeretet integritásának
kulcsa: azt fejezi ki, hogy a szeretet egysége és az élet ajándéka belső
összetartozásban áll. A tanulmány ezért nemcsak biológiai vagy demográfiai
kérdést tárgyal, hanem a személyes önátadás logikáját: a gyermek nem projekt és
nem jogcím, hanem ajándék, és az életre való nyitottság a szeretet
teljességének jele. Ugyanakkor a felelős szülőség és a körülmények prudenciális
mérlegelése is ide tartozik, mert a nyitottság nem vak mechanizmus, hanem
értelmes, felelős szabadság. Végül a tanulmány összeköti a morálteológia
elméleteit, tanulságait a mindennapi élet konkrétságával: a méltóság, a
lelkiismeret, a kegyelem és az erények mind itt válnak „életformává”. A
házasságban a moralitás nem elméleti kérdés, hanem tartós ígéret, közösségi
felelősség és szentségi kegyelemből táplált kitartás, amelyben a szeretet
igazsága és irgalma egyszerre formálja a személyt és a közösséget.
Házasság szentsége
A házasság szentsége a katolikus tanítás szerint olyan
szövetség (foedus), amelyben egy férfi és egy nő életközösséget hoz létre, és
ezt a szövetséget Krisztus kegyelme szentségi jelként megerősíti. A házasság
egyszerre természetes intézmény és szentségi valóság: a házastársi szeretet a
hűség, kizárólagosság és felbonthatatlanság struktúrájában valósul meg, és a
szentség által a házasság Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatának jelévé
válik. Erkölcsteológiai értelemben a házasság szentsége nem puszta jogi
állapot, hanem hivatás: a házastársak a szeretetben való kitartás és önátadás
útján szentelődnek.
Az ókeresztény korban a házasság értelmezése egyszerre
zajlott zsidó-ótestamentumi háttérrel és a görög-római világ családképével való
dialógusban. Pál apostol a házasságot nem idealizálja naivan, de a kölcsönösség
és a tisztaság rendjét hangsúlyozza, és az efezusi levélben a házastársi
kapcsolatot Krisztus és az Egyház misztériumának jeléhez kapcsolják. A
patrisztikus korszakban a házasság értéke és a szüzesség/szerzetesség
különleges hivatása közti viszony sok vitát hozott, de a házasság alapvető
jósága – mint teremtési rend és a szeretet helye – stabilan megmaradt. A
középkorban a házasság szentségi státusza dogmatikailag és kánonjogilag is
tisztázódik. Aquinói Tamás a házasságot a közjó és a szentségi rend felől is
értelmezi: a házasság a felek javát, a gyermekek nemzését és nevelését,
valamint a társadalmi stabilitást szolgálja. Az újkorban a házasságot érő
kulturális változások és jogi átalakulások mellett a katolikus tanítás
hangsúlyozta a házasság felbonthatatlanságát és a házastársi hűség értékét,
miközben a lelkipásztori gyakorlatnak újra és újra szembe kellett néznie a
törések és kudarcok valóságával.
A házasság szentségének progressziója a modern teológiában
egyrészt a személyelvű megközelítés erősödése: a házasság nem pusztán
intézményi keret, hanem két személy kölcsönös önajándékozása, amelyben a
szeretet és szexualitás integrált egységet alkot. A 20. századi tanítások
kiemelik a házastársi szeretet (bonum coniugum) jelentőségét a gyermekek java
mellett, úgy, hogy a kettő ne váljon egymás ellen játszhatóvá, hanem egységben
maradjon. A progresszió másik dimenziója a házasság szentsége és a modern
törékenység lelkipásztori kezelése. A teológia világosan állítja a házasság
normatív alapjait, ugyanakkor a lelkipásztori kísérésben nagyobb hangsúlyt kap
a fokozatosság, a sebek gyógyítása és az egyéni helyzetek megkülönböztetése.
Erkölcsteológiai szempontból ez a beszámíthatóság és lelkiismeret kérdéseivel is
összefonódik: a normák igazsága és a személy valósága együtt jelenik meg. A
házasság szentsége összefügg a személy méltóságával, a szeretet erényével, a
termékenység és nyitottság az életre fogalmával, valamint a természetjogi és
természeti törvény alapokkal. Kapcsolódik a kegyelemhez is, mert a szentségi
kegyelem a hűséget és önátadást erősíti, valamint a közjóhoz, mert a házasság a
társadalom alapvető közösségi formája.
Termékenység
és nyitottság az életre
A termékenység és nyitottság az életre a katolikus
házasságetika kulcsfogalma, amely azt fejezi ki, hogy a házastársi szeretet
természetéhez tartozik az élet továbbadására való elvi nyitottság. Ez nem azt
jelenti, hogy minden aktusnak ténylegesen gyermekhez kell vezetnie, vagy hogy a
házastársaknak korlátlanul vállalniuk kell gyermekeket bármely körülmények
között. Inkább azt jelenti, hogy a házastársi aktus belső jelentését – az
egység és termékenység összetartozását – nem szabad szándékosan szétválasztani
olyan módon, amely az életet mint lehetőséget elvi szinten kizárja.
Erkölcsteológiai tétje, hogy a szexualitás nem pusztán élvezet vagy
kommunikáció, hanem a személyes önátadás és a teremtő rendbe való bekapcsolódás
tere.
Az ókeresztény korban az élet tisztelete és a
gyermekvállalás értéke erősen jelen volt, részben a teremtési parancs és a
zsidó hagyomány nyomán, részben a pogány világ bizonyos gyakorlataival szemben
(kitétel, abortusz, felelőtlen szexuális kultuszok). A patrisztikus szerzők a
házasság jóságát hangsúlyozták, ugyanakkor gyakran aszketikus hangsúlyokkal; e
kettő feszültsége mellett is stabilan megmaradt az élet védelmének elve és a
nemzés erkölcsi jelentősége. A szexualitás értelmezése időnként védekező és
szigorú lehetett, de az élet elfogadásának alapelve mindvégig erős. A
középkorban a termékenység kérdése a házasság „javainak” (bona matrimonii,
bonum coniugum) rendszerében kap helyet, ahol a gyermek java (bonum prolis) a
házasság egyik alapvető dimenziója. Aquinói Tamás a termékenységet a természet
rendjében és a közjóban is értelmezi: a gyermek nem „melléktermék”, hanem a
házassági szeretet egyik természetes kiteljesedése. Az újkorban a modern
orvostudomány, demográfiai és társadalmi változások új kérdéseket hoztak, és a
20. században a fogamzásgátlás körüli viták a termékenység-nyitottság tétjét
különösen élessé tették.
A fogalom progressziója a modern teológiában egyrészt
a személyelvű házasságetika felől érthető: a nyitottság az életre nem
„biológiai kötelesség”, hanem a szeretet teljességének jele. A házastársi
szeretet egysége és termékenysége nem két külön cél, hanem egyetlen önátadó
jelentés két dimenziója. A modern tanítás hangsúlyozza a felelős szülőséget: a
gyermekvállalás és a körülmények mérlegelése prudenciát igényel, de a
nyitottság elvi struktúrája megmarad. A progresszió másik dimenziója a
termékenység és nyitottság kapcsán a technológiai környezet kihívása:
reprodukciós eljárások, genetikai szelekciók, a gyermek „projektté” vagy
„termékké” válásának kockázata. Itt a katolikus erkölcsteológia a személy
méltóságát és a gyermek ajándék-jellegét hangsúlyozza: a gyermek nem jár, hanem
adatik, és nem válhat puszta választási tárggyá. Ez a szemlélet összeköti a
házasságetikát a bioetikával és a méltóság elvével. A termékenység és
nyitottság az életre összefügg a házasság szentségével, a természetjog és
természeti törvény tanával, a személy méltóságával, a felelős szülőséggel
(prudenciális mérlegeléssel), valamint a közjóval. Kapcsolódik az erkölcsi
tárgy fogalmához is, mert a szexualitás erkölcsi jelentésének meghatározása itt
különösen érzékeny.
A fogalmi
rendszer egésze mint erkölcsteológiai „térkép”
Az erkölcsteológiai fogalmak rendszere olyan „térképet”
alkot, amelyben az emberi cselekvés a teremtés rendjében és az üdvtörténet
horizontján értelmeződik. A fogalmak nem elszigetelt definíciók: a törvények
(örök, isteni, természeti) és a lelkiismeret kijelölik az igazodási pontokat; a
cselekedet forrásai (szándék, tárgy, körülmények) megadják az elemzés nyelvét;
a bűn és kegyelem tanítása feltárja a sebezhetőséget és a gyógyulás útját; az
erények pedig azt a stabil belső formát, amelyben a jó választása „életformává”
válik. Erkölcsteológiai értelemben a rendszer teleologikus: a végső cél és a
boldogság felől néz, nem pusztán tiltások és kötelezettségek felől.
Az ókeresztény korban mindez még nem ilyen
terminológiai rendezettségben jelent meg, de a tartalom már adott volt a
Krisztus-követés, a Lélek vezetése és a közösségi élet tapasztalatában. A
középkor adta a fogalmi tisztázás nagy részét: a skolasztika rendszerezte a
törvénytant, cselekvéstant és erénytant, és különbséget tett objektív és
szubjektív dimenziók között. Az újkor és modern kor pedig újra és újra
kihívások elé állította a rendszert: a kazuisztika gyakorlati problémái, a
modern autonómia-felfogás, a társadalmi struktúrák bűntermelő hatása, valamint
a technológiai dilemmák mind olyan terepek, ahol a fogalmak új alkalmazást és
olykor új hangsúlyokat kaptak.
A rendszer progressziója a kortárs erkölcsteológiában
abban áll, hogy a fogalmakat egyre inkább személyelvű és kapcsolati horizontban
értik, miközben megőrzik az objektív normativitás szerkezetét. A törvény és
tilalom védő funkciója, a méltóság abszolút jellegű tisztelete és az intrinsece
malum kategória stabil határként marad, de mindez nem válik puszta
legalizmussá, mert a boldogság, végső cél és kegyelem kerete megmutatja: az
erkölcsi élet végső értelme a szeretetben való beteljesedés. Ugyanakkor a
strukturális dimenziók (közjó, szolidaritás, szubszidiaritás) beemelése azt is
jelzi: a morál nem zárható a magánszférába. A rendszer végül a fogalmak közti
kapcsolatok hálózatában érthető meg igazán: a lelkiismereti ítélet a
prudenciális mérlegeléssel együtt alkalmazza a normákat; a kettős hatás és
arányosság elve a komplex helyzetekben segít anélkül, hogy feloldaná az
abszolút tilalmakat; az együttműködés a rosszal és a botrány fogalma megmutatja
a társas felelősséget; a kegyelem és erény pedig azt, hogy a jó nem puszta
előírás, hanem belső átalakulás gyümölcse. Ebben az értelemben a fogalmi
rendszer nem lexikon, hanem egyetlen összefüggő antropológiai-teológiai
narratíva: az ember útja a szabadság sebezhetőségétől a szeretetben való kiteljesedésig.
Irodalomjegyzék
Grisez, G., The Way of the Lord Jesus, Vol. 2: Living a Christian
Life.
Quincy, IL: Franciscan Press, 1993.
May, W.E., Marriage, The
Rock on Which the Family Is Built. San Francisco: Ignatius Press, 2009.
Smith, J. E. Humanae Vitae: A Generation Later.
Washington, DC: The Catholic University of America Press, 1991.
