Contactus Nominalis

időszakosan megjelenő

online tudományos folyóirat

Üzemeltető:

Contactus Nominalis tudományos folyóirat

Főszerkesztő:

Dr. Palotay Alfréd

Kapcsolat: [email protected]

HU ISSN 3003 - 9819

2022/ I.

***

A tanulmány a Dictamen Civilis Művészetelméleti és Kultúratudományi Intézet finanszírozási keretében, az Igazságügyi Minisztérium megrendelésére készült. Projektszám/ V-272111-IM/2020-23

Maróti Gábor

A vallások egyenjogúságára vonatkozó alapjogi és erkölcsi garanciák az állami egyházjogban, összefüggésben a katolikus kánonjoggal, valamint a magyarországi protestáns és zsidó felekezetekkel és az állam semlegességének kérdéseivel

A Magyar Köztársaság és a Katolikus egyház közötti nemzetközi szerződést[1] megerősítette egy országgyűlési határozat[2], majd törvényben is kihirdették.[3] Ezt az egyházzal történő megállapodást az tette egyértelművé és stabil kompetenciaértékűvé, hogy a teljesen centralizált vallási közösség történelmileg szilárd, nemzetközileg is elismert és beágyazott legfelsőbb vezetői fóruma kétséget kizáróan minden feltételezést és vitát félretéve mindenki által elismert minőségben képviseli a megállapodásban érdekelt vallási közösséget. A megállapodás jogforrási minősítése egyértelmű és a közösség felhatalmazása mindkét fél részéről kiterjed valamennyi benne szabályozott kérdésre.

A diktatúra korszakában történt államosítás alkalmával a magyarországi egyházak ingatlan vagyonának jelentős hányada állami tulajdonba került. Ez a tulajdonszerzés a törvényesség és a legalitás kategóriáiba egyaránt súlyosan beleütközött, ezért az 1989-ben történt politikai változást követően szükségessé vált a több évtizeden keresztül fenntartott méltánytalan és igazságtalan (törvénytelen) helyzet törvényes és méltányos megoldása. Az államosított egyházi ingatlanvagyon mértéke olyan nagy volt, ami a teljes visszaadás esetén komolyan veszélyeztette volna az állam működését és törvényben meghatározott feladatellátási kötelezettségeit, ezért a Katolikus egyházzal, majd más magyarországi egyházakkal megállapodtak egy járadékkonstrukció kialakításában (elkerülendő az ingatlanok visszaadásából keletkező állami működésképtelenséget).[4]

Az állam a magyarországi evangélikus[5] és református[6] egyházzal, valamint a zsidó[7] vallási közösséget képviselő szervezettel 1998-ban állapodott meg a finanszírozási kérdésekről és a járadékkonstrukcióról. A református és zsidó közösséggel történt megállapodás figyelemre méltó kitétele, hogy az állam elismeri ezeknek a közösségeknek az egyházi autonómiáján belül azt a belső egyházi jogot érintő hagyományos jogosultságukat, melynek keretében ezek az egyházak önkormányzattal rendelkező jogi személyek, amelyek saját szervezetükben egyházi törvényhozói, bírói és végrehajtói felhatalmazással is rendelkeznek. Ez a klasszikus jogi terminológiában elsősorban államoknak tulajdonított fogalomközösség jó példa annak érzékeltetésére, hogy egyrészt a magyarországi állami szabályozás milyen mértékben tartja tiszteletben a területén működő vallási közösségek önrendelkezését és jogi autonómiáját; másrészt az autonómiára vonatkozó rendkívül erős tartalmi garanciával rendelkező államhatalmat alkotó fogalmak kiterjesztésének alanyává teszi és ezzel biztosítja az egyenjogúságot a területén kisebbségben élő és tevékenykedő egyházak számára.[8] Az egyházi közösségekkel történt megállapodások nem konstitutív jellegűek, hanem kifejezetten deklaratív kijelentéseket tartalmaznak.[9]

A magyar történelemben a protestáns felekezetek és zsidó vallási közösségek jogtörténeti státuszváltozásai elsősorban a szabad vallásgyakorlás és vallásválasztás lehetőségeivel függenek össze. Ma már elfogadhatatlan és jogi szempontból igazolhatatlan az a történeti tény, hogy ezek az egyházak a megtűrtség határán kényszerültek a tevékenységüket elvégezni és az általuk koordinált vallási csoportokat szolgálni.[10] A 19. században vált jogi értelemben is lehetségessé a vallásszabadság és a vallásalapítás szabadsága (forrás: 1895. évi XLIII.tc. a vallás szabad gyakorlásáról) Az állam nem vesz részt a polgárok és az egyházak tagjai közötti viszony koordinálásában, nem kedvezményezi és nem szankcionálja egy-egy vallási közösséghez való tartozást, vagy annak szabad és önkéntes elhagyását. A szétválasztott működési modellre épülő állami szemléletmód és szabályozási kultúra teszi lehetővé, hogy a többségi és kisebb létszámú egyháztagsággal működő felekezetek egyenrangú értékképzet mellett és egyenlő finanszírozási környezetben végezzék vallási, kulturális és közszolgálati tevékenységüket.

Az egyházakkal történő összefonódás tilalmi elve azt is jelenti, hogy a világnézetileg semleges állam nem támogathat felekezeti alapon többlet lehetőséggel egyházi közösséget, tehát a protestáns és zsidó vallási közösségek számára a többségi felekezettel egyenlő mértékű finanszírozási és járadékkonstrukciós elv érvényesül, amikor valamennyi egyház egyenlő mértékű és tartalmú finanszírozási és szabályozási környezetben végzi kultikus, kulturális és közfeladatot tartalmazó tevékenységét. Ezt az elvet az Alkotmánybíróság is rögzítette, az ingatlanok tulajdoni helyzetével kapcsolatos rendezést vizsgáló határozatában.[11]

Az egyházak társadalmi szerepe és jogegyenlősége nem felcserélhető tartalmú fogalmak.  Intézményes elven azonos jogok és kötelességek alanya[12], de mivel a vallási közösségek más hagyományokkal, taglétszámmal, vagyonnal, szolgálati és kultúrtörténetileg meghatározott műveleti módszertannal végzik tevékenységüket, természetes és logikus következmény, hogy a társadalmi szerepük nem azonos és nem értékelhető egységesen. Ezt a felvetést az Alkotmánybíróság is megerősítette: „Az egyházak egyenlőkként való kezelése (…) nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembe vételét.”[13]

A protestáns, zsidó és akár katolikus vallási közösségekkel kapcsolatban a „történelmi egyház” nem jogi, hanem jogtörténeti fogalom.[14] Az államilag elismert egyházak közötti jogegyenlőség elvét a kifejezés nem sérti[15] Semmiféle szankcionális tartalom nem kapcsolódik a „történelmi” jelző hiánya esetén sem a vallási közösséghez és a finanszírozási kérdések joga legsajátosabb módon is az állam kompetenciaképletébe tartozik, ezért akár indokolás nélkül is elállhatna az egyházak anyagi támogatásától.[16]