Contactus Nominalis
időszakosan megjelenőonline tudományos folyóiratÜzemeltető:Contactus Nominalis tudományos folyóiratFőszerkesztő:Dr. Palotay Alfréd
Kapcsolat: [email protected]HU ISSN 3003 - 9819
2021/ I.
***
A tanulmány a Dictamen Civilis Művészetelméleti és Kultúratudományi Intézet finanszírozási keretében, az Igazságügyi Minisztérium megrendelésére készült. Projektszám/ V-272111-IM/2020-23
Maróti Gábor
A kánonjog érvényesülése az állam és egyház közötti kapcsolatban, összefüggésben a működési szabályzatok elfogadásával
A világnézetileg semleges alkotmányos jogállam a vallásszabadság érvényesülése érdekében a megfelelő kategoriális határok között és feltételek mellett elismeri az általa törvényben meghatározott felekezeti közösségek saját, belső jogát abban az értelemben is, hogy a szabadságjog garanciájaként a sajátosan a hitéleti tevékenységhez tartozó, egyházi intézményrendszer keretében történő tevékenységet nem szabályozza. Ez az önszabályozás valósul meg azokban az állami intézményekben is, ahol a vallási közösség kérésére hitéleti tevékenység zajlik (az egyház részéről figyelembe véve az intézmény működési kereteit, anyagi vagy egyéb érdekeit).
Amennyiben az egyház és tagja között egyházi jogi viszony (egyházi jogviszony melyet a belső egyházjog szabályoz) keretében keletkezik vita, az állam nem vehet ebben részt végrehajtóként (ez általában sajátosan a hitéleti tevékenységekhez fűződhet, de más helyzet is kialakulhat).[1] Amikor az egyház és annak tagja között olyan vita keletkezik, amely állami törvényeken alapuló jogviszonyban jön létre, az állami bíróságok rendelkeznek az ítélethozatal jogával.[2] Abban az esetben amikor egyházi jogi személy és más természetes vagy jogi személy között szerződés jön létre, a nyilvánvalóan állami jogon alapuló kötelmi helyzet során esetlegesen keletkező jogvitában az állami bíróságok rendelkeznek ítélethozatali joggal. Sem az egyházi jogi személy, sem a vitás kérdésben ellenérdekelt fél vallási helyzete nem befolyásolja az állami ítélethozatal eljárását.
Az egyházi jogi személy által fenntartott intézményben foglalkoztatott munkavállaló (amennyiben ténylegesen munkavállalói jogviszony keretében történik a foglalkoztatása) nem mondhat le a jogorvoslati lehetőségről; tehát vita esetén mindenképpen joga van állami bírósághoz fordulni; azonban a nem munkaviszony keretében történő foglalkoztatotti (polgári jogi) keretben tevékenykedő „munkavállaló” (pl. megbízási szerződéssel) lemondhat a jogorvoslatra vonatkozó jogáról arra az esetre, ha jogait vagy jogos érdekeit sérelem éri (ezt a megbízási szerződés tartalmazhatja); ilyenkor a munkavállaló nem fordulhat jogorvoslatért állami bírósághoz.[3]
Az állam és egyház szétválasztása a gyakorlatban azt is eredményezi, hogy az állam amellett, hogy elismeri az egyház saját belső jogát és autonómiáját, az önrendelkezésre hivatkozva sem kényszerítheti ki az egyház belső jogának érvényesítését. Amikor egyházi jogi személyek között jogvita keletkezik (vagy egyházi jogi személy és természetes személyek [magánszemélyek] között), kialakulhat olyan helyzet is, amelyet mindkét jog érint [kettős természetű jogviszony] (egyrészt állami jogból keletkező jogviszony keretében történik az érdeksérelem, másrészt a felek közötti egyházi jogi helyzet is vitára ad alkalmat); ilyenkor (nemcsak azokban az esetekben amikor a két jogi fórum egymásra vonatkozik, egymásból keletkezik, egymásra irányul vagy egymással összefügg); a közhatalom csak azoknak a kérdéseknek a rendezésében vehet részt, amelyek a kettős természetű jogviszonyban kizárólag az állami törvényből keletkező részletet vagy kérdést érintik.[4] Az állami bíróság joga, hogy megállapítsa és meghatározza (az Alaptörvény és más források alapján), hogy mely ügyek tartoznak az állami fórum ítélkezési fórumához, és mely ügyekben nem rendelkezik illetékességgel (belső saját egyházi jogot érint), azonban arra nem rendelkezik törvényes felhatalmazással (és képességgel sem), hogy állami fórumon egyházi jogszabályt vagy eljárást elemezzen, értelmezzen vagy írjon elő.
Az állam és egyház szétválasztásának tiszteletben tartása mellett és érvényben maradásával, azonban vannak olyan jogi helyzetek, amikor a belső egyházi törvényt (egyházjog, szabályzat, rendtartás, szervezeti és működési szabályzat stb.) az állam alkalmazza jogforrásként. Ezt azonban csak azokban az esetekben teheti meg, amikor ezt jogszabály írja elő. Ilyen helyzetekben az a szabály, hogy az adott egyház (a kérdésben és az ügy során pontosan érintett egyház) saját belső jogát az egyház által előadott és fenntartott értelmezésben kell alkalmaznia az állami bíróságnak is amennyiben ő az eljáró ítélkezési fórum.
Az állam Magyarországon 1990 óta jogi személyként ismeri el az egyház „önálló képviseleti szervvel rendelkező szervezeti egységeit”[5] abban az esetben, ha az egyház a saját belső joga (egyházjog) az ilyen egységet annak tekinti; tehát az állam az általa elismert jogi személyiség létrejöttekor feltételként azt a normatív helyzetet kívánja rögzíteni, amelynek jogforrása az egyház saját belső joga: az állam egyházjogot alkalmaz az általa jogi személyként elismert intézmény keletkezése (nyilvántartásba vétele) esetében. A magyarországi egyházmegyéknek és más szervezeti egységeknek (pl. plébániák, szerzetesrendek) az egyházjog alapján meghatározott kritériumok és egyházi döntés szerint ad az állam jogi személyiséget és az ehhez kapcsolódó egyéb lehetőségeket (mentességek, kedvezmények, önrendelkezési jog, adójogi és kárpótlási jogi viszonyok).[6] A nyilvántartásba vételkor a felettes egyházi szerv nyilatkozatát veszik figyelembe, melyben az illetékes vezető kijelenti, hogy az adott jogi személy az egyházjog alapján alakult meg (alapították meg) és az egyház belső joga alapján működik; tehát az állam később az ilyen jogi személyek közötti vagy köztük és magánszemélyek közötti jogviták rendezése esetén az egyházjogot tartja működési szabályzatként elismert normának, amelynek értelmezésére az állam és egyház szétválasztásának elvéből következően az állami bíróságnak nincs joga.
[1] Az ilyen belső egyházi jog által szabályozott egyházi jogviszonyt az állam elismeri, de a vitás kérdésekben az adott egyház saját eljárásrendje (egyházi eljárásjog) alapján, egyházi bíróság illetékes a vita rendezésében. Az ókortól kezdve tart fenn a katolikus egyház saját bírósági hálózatot. Az utolsó római jogi kodifikációktól kezdve fejlődik az egyházi bíróságok szervezeti rendje és felépítése, valamint a rájuk vonatkozó normaanyag. Eleinte egy-egy ordináriushoz kötődő testület segített az egyházi vezetőnek a döntés meghozatalában, majd a tulajdonképpeni európai bíráskodási gyakorlat hagyományos megteremtőjeként az egyházi bíróság volt rendszerint a leggyakoribb ítélkezési fórum. Az uralkodó saját bírósága mellett, de sem párhuzamos bizonyítási eljárással, sem felfolyamodási lehetőséggel nem felruházva működtek az egyházi bírósági testületek a középkorban, majd egyre inkább a házassági ügyekre korlátozódtak az egyházi bíráskodás feladatai. Jelenleg is működnek egyházi bíróságok, általában territoriális alapon szervezett regionális egyházkormányzati egységek keretében (de léteznek interterritoriális megoldások is). Az egyházi bíróságok szervezetrendszere több fokon ítélkezik. Az első fok általában egy részegyház saját bírósága, a második fok a metropolita bírósága, a harmadik fok a Rota Romana. A Signatura Apostolica legfelsőbb bírósága feladata valamennyi egyházi bíróság statsztikai és hierarchikus ellenőrzése. Magyarországi egyházjog történeti érdekesség, hogy hazánkban létezik országon belüli harmadik fokú ítélkezési fórum is (Prímási Bíróság). Az állam az egyház belső jogviszonyainak rendezésekor elismeri az egyházi bíróságok döntési jogát, amennyiben a vita nem államilag szabályozott jogviszonyban keletkezett.
[2] vö. 32/2003. (VI.4.) AB határozat („ […] egyház és egyházzal jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákat állami bíróságok érdemben elbírálják”) Jellemzően ilyen kérdés lehet egyházi intézményben foglalkoztatott munkavállaló és a fenntartó közötti munkajogi vita, melyet a munkaügyi bíróság bírál el, azonban szervezeti szabályzatként ezekben az esetekben az egyház saját szabályzatát (belső egyházi jogrendjét) tekinti mértékadónak.
[3] Hasonló a helyzet az egyházi jogi személy intézményes keretében egyházi személyként foglalkoztatott munkavállaló esetében is, mivel közte és a munkaadója között nem létesült munkaviszony, az egyházi jogviszony keretében keletkező érdeksérelmére hivatkozva nem fordulhat állami bírósághoz.
[4] A „joghatóság” elválasztását elsősorban az ügyek ismeretében a bíróságok képesek megtenni. Az állami bíróságok keretében tevékenykedő alkalmazottaknak rendelkezniük kell azokkal az ismeretekkel, amelyek alapján jogvita esetén megfelelő módon el tudják választani egymástól az állami és egyházi joghatóságot (az ügyben eljáró fórum illetékességét). Amikor kiderül, hogy a döntéshozatalra az egyházi fórum rendelkezik illetékességgel, akkor az egyház belső joga alapján kell rendezni a kérdést. Az állami hatóság nem határozza meg, hogy az egyház ebben az esetben konkrétan milyen egyházi eljárást alkalmazzon.
[5] 1990. évi IV. tv. a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról, 9.§ (2)b).
[6] Ezeket a szervezeti egységeket az egyházjog szerint illetékes képviselőjük bejelentését követően veszi a bíróság nyilvántartásba.